Fogyasszak, vagy termeljek?

Természetesen mindenki fogyasztani akar, elvégre nem a munkától lakunk jól, van fűtés a lakásunkban, veszünk autót, és benzint bele. A munka csak arra kell, hogy legyen mit elfogyasztani. De persze ha ez megkerülhető más úton, akkor az még jobb, hiszen mennyivel kényelmesebb munka nélkül hozzájutni ahoz a pénzhez, amivel fogyasztani lehet, mint munkával.

Ez a "praktikus", bár kissé rövidlátó gondolkodásmód vezetett a világgazdaság utóbbi időben tapasztalt egyensúlytalanságához. De persze a történet ennél sokkal bonyolultabb.

A dolog kezdete a másik híres válsághoz (ez a mostani is az lesz, majd számozzák őket) kapcsolódik, az  1929-33-ashoz.  Az akkori válság eredendően egy túltermelési válság volt, legalábbis ezt a kifejezést előszeretettel hozzák összefüggésbe vele.

 Az kevéssé ismeretes, de a 29s válságot megelőző időszak az addigi gazdaságtörténet legdinamikusabb gazdsági fejlődésének az időszaka volt, különösen az Egyesült Álllamokban. Az USA az első világháborúban elsősorban mint beszállító vett részt, háborús pusztítás egyáltalán nem érte, a kereslet növekedése, különösen az európai Antant országok részéről komoly lökést adott az amúgy is prosperáló, fejlődő gazdaságának. A világháború végén az USA egyértelműen rákerült arra a pályára, ami megalapozta a 2. világháborútól kezdve már egyértelmű domináns szerepét a világgazdaságban, és a politikában is. Mindez párosult egy hihetetlenül dinamikus technikai fejlődéssel. Az 1915-1929-es időszak a modern technikai civilizáció legjellemzőbb vivmányainak a megjelenését hozta, nagyon rövid idő alatt. Megjelentek, és elterjed a robbanómotorral szerelt autómobil, az elektromosság, az első erőművek, és villamos hálózatok, a villamosok, a telefon, a rádió, a repülés, a kémia robanásszerű fejlődése ekkor hozta létre az első müanyagokat is. Tehát ez a korszak nagyjából a tudomány addig elért eredményeinek a gyakorlati hasznosításáról szólt. Ez természetesen óriási eufóriával,és befektetési lázzal járt együtt. A termelékenység a gépesítés rohamos terjedése, és a munkaszervezés újításai eredményeképpen nőtt, és ezzel a termelés, a kibocsátás óriási tempóban tudta növelni az elfogyasztható javak mennyiségét. Ehez még hozzátartozik egy demográfiai változás is, mert ebben a korszakban esik nagyot a városokba tóduló népesség reprodukciós rátája, ami megváltoztatja az aktív-inaktív generációk számbeli arányát, és eltartásuk árát is. Tehát minden faktor közrejátszott abban, hogy nagyon gyors legyen a növekedés.

Ez a növekedés azoban olyan versenypiaci viszonyok között zajlott, ahol a termelőeszközöket birtokló tőkések érdekérvényesítése erősebb volt a dolgozókénál, ezért a dolgozók béréből a tőkés nagyobb profitott tudott megtartani. A dolog másik fele, hogy maguk a munkások is, a kapott fizetésből gyakran nem fogyasztási cikkeket vásároltak, hanem részvényeket, vagy más megtakarításba tették a pénzüket.

Ez együtt azt eredményezte, hogy a megtermelt javak egyre nagyobb hányada ment új beruházások megvalósításába, a tőkések is erre költötték a profitjuk nagyobb részét, meg a megtakarító munkásság pénze is ide kerül. Ez pedig óhatatlanul ahoz vezetett, hogy a termelési kapacitások gyorsabb ütemben nőttek, mint a fogyasztási kapacitás, vagyis a potenciális vásárlók, a munkások reálbére. Vagy legalábbis az a része, amit el is szándékoztak költeni fogyasztási cikkekre.

Ebből a válságból okulva az USA-ban, és a világ más részein is, engedtek a már korábban is aktív baloldali mozgalmaknak, illetve többletjogokat kaphattak a szakszervezetek, így a new Deallel párhuzamosan végbement egy másik változás is, ez pedig a béreket érintette. A munkások bérét mind a közvetlen fizetéseken keresztül megemelték, másfelől pedig olyan kockázatporlasztó közösségekbe léptették be őket, mint amilyen egy nyugdíj vagy egészségpénztár, ezzel szükségtelenné téve a megtakarítások nagy részét. Ezek az változások azt eredményezték, hogy a nyugati munkások bére a gazdaság termelékenységének a növekedési ütemét követve szintén nőtt, és fennmaradt a gazdaság termelés-fogyasztási egyensúlya, megteremtődött a fizetőképes kereslet az ipar termékeire.

Ez a jövedelemnövekedés teremtette meg tehát a klasszikus fogyasztói társadalom létrejöttét, ahol az ipari munkásság elfogyasztja az általa megtermelt javakat, és még jut némi átcsoportosítható forrás a beruházásokra is, illetve az állam egyéb természetű kiadásaira, pl háborúkra.

Ez a társadalmi rend nagyszerűen működött a 2. vh befejezésétől kezdve egészen a 70-80as évekig. Ekkor mutatkoztak az első repedések a falban. A repedés akkor abban mutatkozott meg, hogy a baloldali mozgalmak a korábbi engedményeknek köszönhetően megerősödtek, és egyre dominánsabb, meghatározóbb részét kezdték adni a nyugati szféra politikai elitjének. Ez a befolyás alapvetően az állam súlyának a növekedését eredményezte, párhuzamosan az állami újraelosztás és az adók növekedésével.

Mindezen faktorok együttesen a nyugati szféra versenyképességét aláásták. A 80as évek válságai az Egyesült Államokban megtépázták a korábbi ipari-fogyasztói társadalom működőképességét, és fokozatosan egy szerkezetváltás ment végbe, amely a régi nehézipar lebomlásával járt együtt. A válságból való kilábalás útja ezen társadalmak számára rendre a posztindusztriális modell lett, amelyben az ipar súlya csökken, a helyét pedig a szolgáltatások veszik át, amely jellemzően nem szállítható, nem igényel import nyersanyagokat és energiahordozókat olyan nagy mértékben. Az új gazdaság tehát a szolgáltató szektorokon belül a kereskedelem, az informatika, a banki szolgáltatások, és az egyéb kényelmi szolgáltatások felé ment, éttermek, kávézók nyíltak, divat lett mindenre stúdiókat nyitni, akár még tenyérjóslásra is.

Ennek a szerkezetváltásnak a másik oldala a 3. világban zajlott le. Ugyanebben az időszakban elkezdődött egy felzárkózási folyamat a világgazdaság többi részén, elsősorban Ázsiában a kistigrisek, Japán felemelkedése, majd ezeket követően, már a 90es évektől a nagyok is beindultak: Kína és India.

Ezekben az országokban nem ment végbe az a fajta baloldali fordulat, ami nyugaton végbement a 29-es válság után. Ebbe beleértendő Kína is, mert az ő államformájuk ugyan névleg kommunista, de az európai típusú szociális rendszernek ott nyoma sincs, az emberek kezdettől fogva nagyon alacsony bérért dolgoztak. A felzárkózási folyamat szerves része volt ezen országok részéről a felismerés, hogy a működőtőke – és ezzel a technológiai ipari bázis- számára rendkívül fontos faktor a biztonság. A biztonság, elsősorban a jogbiztonság, másodsorban a befektetések fizikai biztonsága meghatározó versenyképességi faktor, mert hiába olcsó egy országban termeltetni, ha ez a termelés azzal a kockázattal párosul, hogy bármikor államosíthatják a prosperáló üzemeket.

Ez a két faktor együtt, a biztonság fokozódása, és a bérek a nyugatitól eltérően egy alacsony érdekérvényesítésnek megfelelő nagyon alacsony szintje ezeket a feltörekvő országokat sokkal versenyképesebbé tette gyakorlatilag minden téren mint a gazdag nyugati országokat. Ez alól talán egyedül a kutatás fejlesztés területe volt kivétel, ahol a nyugat megőrizhette elsőségét.

A keleti szféra gazdaságai, a számukra nyilvánvalóan sikeres exportorientált gazdaságpolitikára berendezkedve aktív valutamanipulációkba kezdtek. Ennek a célja a valuta alulértékeltségének az előállítása, illetve annak fenntartása volt, hogy az ő termékeik mindig versenyképesebbek legyenek a célországok piacán.

Ez a versenyképességbeli eltolódás azt eredményezte, hogy a nyugaton üzemelő árutermelő vállalkozások egy folyamatosan erősödő keleti árudömpinggel találták szembe magukat. Ez egyre jobban motiválta őket arra, hogy maguk is outsourcolják a termelésüket keletre, valamelyik ázsiai országba, mert a termelés költségei még az utaztatással együtt is sokkal olcsóbb volt, mint a helyi, szakszervezetek által magasra emelt bérek miatti magas költség.

Ez az outsourcolás természetesen azt kellett volna jelentse, hogy nyugaton fokozatosan óriási munkanélküliség bontakozik ki. Ez korlátozza a nyugati keresletet, és így csökken az árrés a keleti termelés költségei, és a nyugati termelésé között. A szállítási költséget se felejtsük el, ami a távoli termeltetésre még rárakódik, ennyivel olcsóbbnak kell lennie az onnan érkező árunak.

Ez viszont nemigen valósult meg. A kialakuló recessziós állapotokra az egyes államok jegybankjai rendre kamatcsökkentésekkel, vagy más hitelezést, fogyasztást gerjesztő lépésekkel reagáltak, ezekkel két céljuk volt. Egyfelől hogy csökkentsék a honi valutájuk árfolyamát, és ezzel a manipulációval javítsák a versenyképességüket, másfelől pedig hogy felpörgessék a recesszióba tartó gazdaságot, a fogyasztáson keresztül.

A fogyasztás, ha nem termelődik hozzá árufedezet, elvileg pusztán adósságot generál, gdp-t, tehát jövedelmet nem. Ez a helyzet hosszú távon, de nem rövid távon. Rövid távon az olcsó import, és a belső magasabb árszint árrését kihasználó kereskedők jelentős profitra tesznek szert. Ez része a gdp-nek, és ebből ők bért fizetnek az alkalmazottaiknak. Az alkalmazottak pedig a bérükből vásárolhatnak - olcsó import termékeket. Ahhoz hogy ez a posztposzt-indusztriális modell működjön, és önfenntartóvá váljon mindössze az kellett, hogy az alkalmazottak felvegyenek annyi hitelt, amennyiért a beáramló olcsó importot ki lehet fizetni. Legyen erről egy példa:

A kiinduló állapotban az ország egyetlen terméke a zokni. Egy darab zokni gyártási költsége helyben 200 arany. A boltban ezt 300 aranyért lehet megvenni.

Ekkor a termelő szféra gdp-je 200 arany, az értékesítőé 100. Megjelenik az olcsó import, ami esetünkben 100 aranyért kapható olcsó zoknit jelent. Ekkor a zoknigyár tönkremegy, mert nem képes a 100 aranyért kapható zoknival versenyezni, tehát csak a boltok maradnak. Az eredeti 300 aranyos zokniár megmaradása esetén a boltok profitja így 200 aranyra nő, 100 aranyat kölcsön kell valakitől kérni, és a dolog működik. Eddig a gdp esett 100 arannyal. De ha a zokni ára lecsökken 250 aranyra, a boltok profitja 150 aranyra, viszont ebből a zokniból már 2x annyit el tudnak adni, akkor az ország gdp-je újra 300 arany. Csak ennek a fenntartásához kell 200 arany hitel minden évben.

A kérdés már csak az, hogy honnan van a 200 arany hitel? Hát attól, aki a zoknit eladta. Neki van pénze. Merthogy, ezek a keleti gazdaságok, mint korábban jeleztem, az export árelőnyük fenntartása érdekében manipulálták az árfolyamaikat. A japán jegybank például zérókamat politikát folytat legalábbis az elmúlt 10 évben, a kínai jüan nem konvertibilis, az átváltási árfolyamot a kínai kormány állapítja meg, a dollárhoz kötve, és természetesen súlyosan alulértékelve. A kínai valutamanipuláció eredménye az, hogy a kínai pénzügyi hatóságok számláin rengeteg dollár jelenik meg, amit kénytelen a kötött árfolyamon megvásárolni, hogy ne mozduljon el felfelé az árfolyamuk. Ezzel a dollárheggyel (kb 2000 mrd dolláros valutatartalékuk van) valamit kezdeniük kellett, amit jobbára amerikai intézményi kötvényekbe (Fannie Mae, Freddie Mac) fektettek, illetve amerikai államkötvényebe. Ezt a majdnem ingyenes pénzt tehát az amerikai pénzügyi közvetítő rendszer némi felárral közvetíthette a polgárainak fogyasztásra, illetve a svájci frank közvetítésével Kelet-Európába.

A japán jegybank gazdaságösztönző lépései, vagyis a kamatcsökkentések pedig a konvertibilis jen piacán képeztek irdatlan mennyiségű és nagyon olcsó likviditást. Ezek a valuták váltak aztán úgynevezett carry trade ügyletek forrás valutáivá, elsősorban a jen, de a dollár és a svájci frank is. Minden esetben a keleti árutermelők megtakarításait csatornázták át a nyugati fogyasztókhoz. Illetve bizonyos fokig az olajtermelők el nem költött petrodollárjait.

A fenti folyamat eredője egy konstans szerkezetváltás lett a nyugati szférában, ami az árutermelő, a keleti cikkekkel direkt versenyben álló szektorok pusztulását vonta maga után. Ezzel párhuzamosan keleten hihetetlen tempóban nőtt az árutermelő ipar, és kisebb mértékben az ott is emelkedő bérekre alapozódó szolgáltató szektor. A nyugat pedig egy nyilvánvalóan fenntarthatatlan eladósodási spirálba kezdett. Ez megvalósult mind az államháztartások adósságának a növekedésében (USA), mind a lakosság eladósodásában. Az olcsó likviditás lehetővé tette egy sor buborék kiépültét, az ingatlanpiacon, a nyersanyagok piacán, a tőzsdén, bár még ott a legkevésbé. Az így megjelenő extra fedezetet a nyugati polgárok rendre újabb hitelek felvételére használták, amit szintén elköltöttek, keletről importált cikkekre.

Ez a folyamat fenntarthatatlan volt, ezért a válság kirobbanása a legkevésbé sem volt meglepő. Az elkölthető hitelkeret nyilvánvalóan véges, amit a növekvő gazdaság egyre nagyobb ütemben emészt fel. Természetesen nem a teljes nyugati szférabeli gazdaság alakult át ilyenné, ez a meglévő teljes gazdaság szerkezetéből a kisebb részt írja le. Legalábbis remélem hogy így van, és a becslés, miszerint a gdp kb. 20-25%a működhet így, reális lehet.

Visszatérve a címadó kérdéshez, mi a jobb? Termelni, ahogy a kelet teszi, majd lényegében fizetség nélkül szállítani, és abban bízni hogy az épp tönkremenő, és eladósodó partnerünk fog-e, vagy tud-e majd fizetni valamivel. Vagy eladósodni, és várni a véget. A kiút a szituációból nyilvánvalóan az, ha a nyugati szféra megpróbálja a versenyképességi hátrányt valahogy betömni. Ez lehet akár vámok kivetése is, a szabadkereskedelem vége. Vagy infláció,és azon keresztül egy jelentős bércsökkentés végrehajtása. Esetleg bár ez a legkevésbé elfogadható: bércsökkentés infláció nélkül. Akármelyik úton megyünk is végig, a keletről importált termékek, és azok fogyasztása nem fenntartható a helyettesítésükhoz meg sokkal többet kell itt termelni, nyugaton. Ha vámokkal zárjuk ki az onnan érkező árukat, akkor az életszinvonal visszaesése az árak emelkedésében jelenik meg, mert ugyanaz ideát csak drágábban termelhető.