Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

társadalomkritika és gazdaság

Családpolitika

2019/02/18. - írta: jobkereso

avagy jóból is megárt a CSOK

 

A Fidesz közelmúltban bejelentett családpolitikai intézkedéseire szeretnék az alábbi posztban reflektálni.

Jelentőség

Azt nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy a társadalom reprodukciója, hogy képes-e önmagát újratermelni, az egy rendkívül fontos dolog. A demográfiai válság a magyar (és tágabban a nyugati) társadalom egyik legnagyobb problémája, és erre egyelőre senkinek sem sikerült megnyugtató választ adnia. Az önmagát reprodukálni, újratermelni nem képes társadalom szükségszerűen abnormális állapotban van. Ez pont olyan fenntarthatósági probléma, mint a környezetszennyezés, a globális felmelegedés, vagy másik nézőpontból egy eladósodási folyamat.

 

Bevándorlás mint alternatíva

 

A bevándorlás már elvi okból sem jelent megoldást a problémára, az ugyanis nem változtatja meg a társadalom viszonyát, belső motivációit a gyerekvállalásra. Ez legjobb esetben egy olyan tüneti kezelés volna, amit mindig újra meg kell ismételni, hogy a népességét felélő nyugati civilizációt újra feltöltse emberekkel. De erre nincs mód, hiszen a nyugati civilizáción kívüli világban nem a nyugati civilizáció, és nem a nyugati ember él, hanem mások. Ezek a mások pedig ideköltözve nem a nyugati civilizációt fogják népességgel feltölteni, hanem a sajátjukat fogják itt, Európában újratermelni. Mondatnánk azt is, hogy ezzel a lépéssel a nyugati civilizáció 'parciális' nyomása fog csökkenni, ami mellett megjelenik a bevándorolt 3. világ civilizációja, a miénkkel párhuzamosan, és természetesen egymással folyamatos konfliktusban.

 

A népesedéspolitika eszköztára

 

 

1) újraelosztás

A magyar népesedéspolitika lényegében a szocializmus keretei között jött létre. Először a Rákosi rendszer, Ratkó politikája, majd később a Kádár rendszer, a 60-es évek lezuhant reprodukciós rátájára reagálva a családi pótlék bevezetése stb. A baloldal népesedéspolitika eszköztárának a közös jellemzője, hogy a gyerekvállalás ösztönzését valamilyen formában az újraelosztáson keresztül kívánja elérni. Tehát a gyermekvállalás társadalmi hátterét, és motivációit érdemben nem is vizsgálva, azt pusztán egy anyagi kérdésnek tekintik, és úgy gondolják hogy ha a társadalom más csoportjaitól a gyereknevelőkhöz irányítanak át pénzeket, akkor ez lényegesen megváltoztatja a vállalt gyermekek számát. A 70-es évek során ennek a politikának volt hatása, de valószínűleg nem a megszületett gyermekek nettó számára hatott, hanem arra hogy előrébb hozták a gyermekvállalásokat.

Ide sorolhatóak a konkrét pénzbeni juttatások: autóvásárlás, CSED, GYED, GYED extra

Az újraelosztás nem alkalmas a gyermekvállalás problémáinak a megoldására, mivel azt nagyrészt, eleve az újraelosztó állam hozza létre. Ez kutyaharapást szőrével "megoldás", hogy a produktív életszakaszát élő, dolgozó és adót fizető emberektől elvett pénz egy részét családpolitikai kedvezmények formájában ugyanez a csoport kapja vissza. Valójában a hatása legfeljebb annyi, hogy amennyiben kevesebb pénzt von el az egzisztenciaépítés és a gyermekvállalás költségei elől, mintha kevésbé lenne újraelosztó.

 2) ingatlanszerzés, lakhatás

A 21. századi családpolitika (lényegében a Fideszé, mert a baloldalnak egyáltalán nincs is) meghatározó eleme az az előfeltevés, hogy a gyermekvállalások gátját a lakótér hiánya, a lakhatás megoldatlansága képezi. Ennek megfelelően az újraelosztást úgy alakítja ki, hogy a dolgozó/termelő generációtól elvont pénzt célzottan ingatlanszerzésre adja vissza CSOK közvetlen támogatás, illetve kamatkedvezmény formájában. Ez a politika a 1998-2002, és a 2010-től végrehajtott Fideszes családpolitika visszatérő eleme. A legutóbbi intézkedés-sorozat meghatározó elemei is ehhez kapcsolódnak. (házassággal igényelhető kölcsön, majd a gyermekek megszületésekor a tartozás leírása, kedveményes hitel ingatlanvásárlásra)

Az ingatlanszerzéssel kapcsolatos állami beavatkozások fő problémája, hogy nem vesz tudomást az ingatlanpiacról, és annak egyébként józan paraszti ésszel is megjósolható reakcióiról. Érdemes röviden visszatérni a Fidesz 2001-ben hozott döntésére, amivel lehetővé tette, hogy használt lakások megvásárlására is fel lehetett venni az akkori CSOK-ot. Ez volt az a kiinduló momementum, ami elindította először a forint alapú hitelekből és CSOK-ból finanszírozott lakásvásárlásokat. Később amikor már az új kormánynak kellett volna helyt állnia a kamatpolitika és a felpörgött lakásvásárlások miatt nagyon megdrágult rendszerben, azok inkább a rendszer kivezetése mellett döntöttek. Erre válaszul a lakosság és a hitelintézetek a devizahitelek felé fordultak, amivel előállították a következő (2008-as) gazdasági válság során a helyi devizahitel válságot. Nyilvánvaló hogy a Fidesz szándéka 2001-ben sem az ingatlanbuborék fújása volt, az a lépés mégis ezt eredményezte.

Jelen pillanatban újra a Fidesz családpolitikai lépései generálnak ingatlanpiaci buborékot, amit nagy valószínűséggel a következő válság fog leereszteni, attól tartok a korábbiakhoz hasonló súlyos következményekkel. Ez a családpolitikai eszköz, az ingatlanpiacon úgy hat, hogy egyoldalúan a keresleti oldalt erősíti meg, amivel áremelkedést vált ki. Ezzel lenullázza az eredeti célját, illetve közvetve egy negatív hatású újraelosztást hajt végre.

Vegyük észre, hogy az állam azzal hogy egy kiszemelt rétegnek pénzt juttat az ingatlanvásárlásra, mindenki másnak megnehezíti az ingatlanszerzését, és egyúttal helyzetbe hozza azokat akik már rendelkeznek ingatlannal. Az újraelosztás itt nem az államon keresztülfolyó jövedelmek csatornázásával valósul meg, hanem a piaci viszonyok eltorzításával. A fejlett táradalmakban az ingatlanok rendre az idősebb, 50+ generáció tulajdonában vannak, ők az ingatlanár-növekedés haszonélvezői. Velük szemben állnak a 20-as éveikben albérletbe kényszerülő fiatalok, akiket viszont kétszeresen is sújt: megdrágulnak az albérletek, ami elvonja a pénzt a megtakarításoktól, és elérhetetlenné teszi magukat az ingatlanokat is. Tehát abban az életszakaszban, amikor fel kellene készülni egzisztencia termetéssel  - saját ingatlannal - a gyermekvállalásra - a 30-as életszakaszban - akkor vonja el tőlük az állam a pénzt.

A gyermekvállalási életszakaszban lévő 30-as, 40-es családok számára pedig nem jelent valódi segítséget, mert amennyi támogatást kapnak, annyivel meg is drágultak az ingatlanok, és a segítség mellé még kéretlen beavatkozás is jár a magánéletbe, a döntések szabadságába.

Minedezek mellett fontos visszatérni arra, hogy a lakhatás és gyermekvállalás közti kapcsolat nincs érdemben kutatva. Lényegében a kormányzati döntéshozók saját feltevése, hogy ez a döntő tényező.

3) értékrend formálása, propaganda

A kormányzat igyekszik a gyermekvállalásról pozitív képet festeni a sajtóban, médiában. Ezzel sajnos szemben áll egy balolali retorika, ami a gyermekvállalást felesleges nyűgnek írja le, a nők karrierlehetőségeinek a gyilkosát láttatja benne, és a megoldást a saját (európai) gyermekek vállalása helyett az amúgyis túlnépesedő 3. világból történő emberimportban látja. A konkrét családpolitikai intézkedés-sorozat nem tartalmaz ilyen elemeket, ugyanakkor a kihirdetés módja, és tudatos sajtóvisszhangja már kifejt egy figyelemfelkeltő hatást, nagyon helyesen tematizálja a közbeszédet a reprodukciós hiányosságaink kezelésére.

A Fidesz családpolitikai intézkedéseinek a közös jellemzője, hogy tudatosan nem a szegénység fokozott újratermelését kívánja közpénzből finanszírozni. Ez önmagában egy helyes felismerés, az állam érdeke a jobb demográfiában nem pusztán népességről szól, hanem sokkal inkább adófizetőkről. Adófizetőként is az az érdekem, hogy a közpénzeket új adófizetők felnevelésére fordítsák, egy integrálhatatlan underclass további gyarapítása helyett. A határok meghúzása azonban kényes feladat. Ha a vagyoni skálán túlságosan magasra céloznak vele, akkor mindenkinek sérti az igazságérzetét, hogy olyanok kapnak közpénzt, akik valójában nem szorulnak rá. Ugyanezen a skálán lefelé célozva viszont egyre kevésbé követendő életmódok kerülnek a gyerekek által lemásolásra, amellett hogy a beavatkozás olyan mértékben megdrágulhat a nagyobb számú jogalany miatt, hogy az finanszírozhatatlanná válik. Lényegében nem lehet újralosztással helyrehozni a kárt, amit maga az újraelosztás okoz.

Megemlítendő, hogy az újraelosztás átalakításával a gyermekes családok felé irányított pénzt lényegében csak a gyerekvállalás előtt, vagy után álló generációktól vehetik el, ha a fiataloktól veszik el, akkor az konzerválja az alacsony reprodukciót, ha az idősektől akkor viszont eltűnik a családbarát politika választói támogatottsága. Sajnálatos módon a Fidesz szavazótáborát jobbára a nagyszülők, és a gyermeket nevelők generációja alkotja. Ha pénzt csoportosít át a nagyszülőktől a gyermekesekhez, azzal szavazatokat veszít, a korfa alakja miatt többet is mint amennyit a gyermeknevelők körében nyerhet.

Összefoglaló

Elmondható hogy a Fidesz célja az reprukciós értelmeben önfenntartó társadalom helyreállítására üdvözlendő, és pozitív. Az is elmondható hogy ez a cél még fontosabb is annál mint amekkora figyelmet ma kap a közbeszédben.

Ugyanakkor a cél megvalósítására felhasznált eszközök eredendően hibásak, és nem eredményezhetnek demográfiai fordulatot. Tehát a mellékhatások elviselése mellett sajnos nem várható hogy ezek az intézkedések érdemben javítsanak a reprodukciós rátán.

Szólj hozzá!

Régi és új baloldal

2018/04/14. - írta: jobkereso

 

majus-1.jpg budapest-pride.jpg

1988 május 1

2017 Budapest Pride

 

A fenti két kép remekül mutatja be, hogyan alakult át a baloldal. Egy nyugati, demokratikus országban, is hasonló képek készülhettek az ottani május elsejékről, de persze gondolom a rendőr nélkül.

A régi baloldal az ipari munkásosztályra alapozta a hatalmát, vagy legalábbis nekik kívánt megfelelni. Maga a baloldal is munkásmozgalmakból fejlődött ki, még a 19. század végén. Demokráciában ez a bázis a választókat jelenti, tehát nyugaton is, néhány évtizeddel ezelőtt a baloldali szavazó tipikusan ipari munkás volt, akik jobb életkörülményeket, magasabb béreket, állami gondoskodást akartak. Elsősorban az államhatalom védelmét és támogatását a tőkével, a foglalkoztatóval szemben.

A modernitás azonban mindezt gyökeresen megváltoztatta. A nyugati demokráciákban az ipar részaránya a foglalkoztatásból, és a GDP-ből is meredeken lezuhant, és jelenleg nagyjából 12% körül áll. Mind a GDP, mind a foglalkoztatottak zöme a szolgáltató szektorra került át - bármit is jelentsen ez valójában.

worldmfg.jpg

Ennek az átalakulásnak az oka egyfelől a gépesítés növekedése volt, tehát automaták váltották, és váltják ki egyre jobban az ipari munkahelyeket. A másfelől pedig a megmaradó munkahelyeket is keletre, alacsony bérköltségű országokba költöztetik a tőke birtokosai.

Mindezek eredőjeképp, a nyugati demokráciákban a régi baloldali ideológiák és eszmék elvesztették a választóikat, a támogatottságukat. A baloldali pártok és mozgalmak arra kényszerültek, hogy alternatív ideológiák és kohéziós erők után nézzenek.

 

feher-ferfi.jpg

A fehér heteroszexuális férfi

Ő lett az új baloldal kohéziós ereje. Egész pontosan: az ellenség, akivel szemben megszervezhetik az ellenállást, akit le lehet és le is kell győzni. Aki elnyomja a feketéket, és az ázsiaiakat,  otthon veri a nőket, és ha esetleg foglalkoztatja valamelyiket, akkor is csak sokkal alacsonyabb bérért. És akit anélkül lehet támadni, hogy a támadó rasszistának vagy szexistának tűnjön, pedig pont azt teszi.*

Tehát az új baloldal vezérelve, hogy diverzitás minden áron, sok lúd képes legyőzni a disznó (fehér férfi)t. A preferált választói csoportjaik a más bőrszínűek(bármilyen nemből), a nők (a fehár nők is), a szexuális kisebbségek tagjai. Ezen csoportoknak azt kínálják, hogy egyrészt védelmet nyújtanak az őket leigázó, és terrorban tartó fehér férfival szemben, illetve munkahelyi diverzitásprogrammal, és női kvótával biztosítják be, hogy a gazdasági/politikai vezetésből minél több heteró fehér férfit cseréljenek le valami másra.

Az Együtt programjából:

"Az inaktív nők vagy a tudásuknál és képességieknél alacsonyabb szinten alkalmazott nők óriási kihasználatlan gazdasági erőforrást jelentenek az ország számára. A nők jobb munkavállalása hozzájárulna a magyar gazdaság versenyképességének növekedéséhez."

A poszt fő mondanivalója azért mégsem az újbaloldal jellemzése, hanem annak megvilágítása, hogy ez a politika miért nem lehet sikeres Magyarországon, illetve tágabb értelemben Kelet-Európában.

Az a gazdasági átalakulás, ami a baloldali pártok alól kihúzta a munkásosztályt, Kelet-Európában nem ment végbe, sőt a nyugatról elhozott ipari mukahelyek jelentős része itt kötött ki. Kelet-Európában a cigányokat leszámítva (és embertanilag ők is a fehér embertípushoz tartoznak) nincsenek jelentős számban (egyelőre) más bőrszínűek. (Az újbaloldal természetesen dolgozik ennek a problémának a megoldásán is)

Kelet-európában pontosan azok a fehér és jobbára heteroszexuális férfiak alkotják a potenciális választói bázist, akiket az újbaloldal kipécézett ellenségnek. Ráadásul ezen fehér férfiak jelentős része még mindig az iparban dolgozik, és a régi baloldalt keresi a palettán.

Ezen erők eredőjeképp olyan polikai erők érnek el Kelet-Európában sikereket, amelyek elhatárolódnak, illetve elutasítják az újbaloldal szemléletét, tehát nacionalizmust (vagy éppen fehér rasszizmust) kínálnak. emellé pedig állami gondoskodást, emelkedő béreket.

Azt gondolom a  fentiek jó magyarázatot adnak az Együtt, vagy a Liberálisok látványos elutasítottságára, és a Fidesz sikerére.

 * Szándékosan választottam egy karaktert a Csillagok Háborújából, mert már ott is szembeötlő volt, hogy a birodalom képviselői mindig fehér férfiak voltak. Feketék, ázsiaiak, vagy más fajba tartozók elvétve vagy egyáltalán nem kerültek közéjük. A lázadók között viszont óriási színkavalkád, épp fehér ember férfiből akad elvétve néhány, persze pont a főszereplők. Ez egy olyan ábrázolás - maga a kép is - ami tudatosan az ellenség képét vázolja fel, dehumanizálja, hogy később a vele szemben alkalmazandó erőszaknak ne legyen morális, vagy empatikus gátja.

Szólj hozzá!

Miért alacsonyak a bérek Magyarországon?

2016/10/12. - írta: jobkereso

Ezt a kérdést próbálta megválaszolni egy sor indexes cikk, illetve videó, meglehetősen sikertelenül.

Az egyes gazdasági régiók közti bérkülönbségeket a közgazdászok általában a Balassa-Samuelson-al magyarázzák. Az indexes újságírók pedig odáig jutottak a gondolkodásban, hogy az ismert tényből, az alacsony magyar bérekből, és a fenti összefüggésből kikövetkeztették, hogy az alacsony magyar munkatermelékenység az ok.

Ez első hallásra logikusnak tűnik, és részben igaz is, akad vele azonban néhány probléma. Az egyik, hogy a fenti törvényt olyan gazdaságok megfigyeléséből vezették le, amelyek a saját gdp-jéhez viszonyítva a külkereskedelem volumene viszonylag kicsi volt, tehát mint például az Egyesült Államok,amely a méreténél és földrajzi izolációjánál fogva viszonylag zárt piac. A másik megváltozott peremfeltétel, az idő, nevezetesen az, hogy azóta a gazdaságok, különsen a nyugat-európai, vagy amerikai gazdaság átment egy poszt-indusztriális átalakuláson. Az ipar súlya erőteljesen lecsökkent a gazdaságon belül, és ez mind az ipar által megtermel GDP arányát, mind az abban foglalkoztatott munkaerő arányát érinti.

Az ipar gazdasági súlya azért csökken, mert egyrészt azt kiköltöztetik alacsony bérköltségű országokba. Olyan országokba, ahol a Balassa-Samuelson szerinti átgyűrűzése az ipari termelékenységnek a nem-ipari bérekbe még nem történt meg, illetve a helyi ipar termelékenysége nagyon alacsony, és az ipari bérek még ehhez igazodnak. Ez a fajta technológia export a cégek számára igen előnyös, persze csak addig amíg az anyaországban megmarad annyi jól fizető állás, hogy a kiszervezett olcsón gyártott termékeket meg tudják venni.

Az ipar kiszervezésének a másik hatása, hogy a termelés irányításával kapcsolatos egyéb tevékenységek, tehát pl tervezés, marketing, döntéshozatal stb maradnak a cégek anyaországaiban, és ezeket már tipikusan a szolgáltató szektorhoz sorolják.

Azzal hogy a nyugati országokban az ipar súlya zsugorodik, és ez különösen érinti az abban foglalkoztatottak számát, teljesen irreális az a feltevés, hogy a nyugati országok ipari termelékenysége, és ez a bértömeg befolyásolja a nem-ipari munkakörök béreit. Nyilvánvalóan nem fogja a nyugaton a foglalkoztatottak kb 20%-a felfelé húzni a szolgáltató szektorokban dolgozó többi 80% bérét, különösen úgy nem hogy igazából az ipari foglalkoztatottak bére alacsonyabb mint a szolgáltató szektorokban dolgozóké.

Tehát a bérkülönbségek valódi okát nem ebben kell keresni, hanem a centrum-periféria viszonyban, és az ezáltal megvalósuló újraelosztásban. A vállalat dolgozói által közösen előállított érték jelentős hányada a vállalati centrumban, az ottani vállalati bürokrácia tagjainak kerül kifizetésre mint bér, míg a periférián az elvégzett tényleges összeszerelő munka bére nyomott áron kerül kifizetésre. Ebben a cipőben vagyunk mi is, kelet-európa többi országa is, és a feltörekvő távol kelet is.

A bérkülönbségek másik oka, hogy Magyarországon sokkal magasabb a helyi, állami újraelosztás mint amekkorára az ország az értékteremtő képessége alapján képes lenne. Különösen azt kell tekintetbe venni, hogy nincsenek kincsek a földből, az állam azt tudja újraosztani, amit egy dolgozó embertől elvesz. A magyarok által ledolgozott órák száma kiugróan magas, akárcsak például a görögöké, akikről ugye pont azok a németek szeretik a lustaságot feltételezni, akik egyébként kb 25%-al kevesebbet dolgoznak. A statisztika viszont azokra vonatkozik, akik gazdaságilag aktívak. Ha a statisztikát az országok lakosságára vetítenénk le, tehát azokra is akik nem dolgoznak, lehet hogy megfordulna ez a mutató, és kiderülne hogy kevés magyar dolgozik rettentő sokat, a többiek semmit sem tesznek, az őket ennek ellenére eltartó állami újraelosztás miatt az elkölthető nettó jövedelmek pedig alacsonyak. Ez pont egy olyan terület, ahol tudunk lépni.

A jövedelmek országhatárok közti áramlásának van még egy fontos területe, amit ebben a témában elemezni kell, ez pedig a repatriált tőkejövedelem. Amikor egy gazdagabb országból tőke érkezik egy szegényebb országba, az ott tulajdont szerez, nyilván abban a reményben hogy az otthoninál magasabb tőkejövedelmet érjen el. Ha ez sikerül, akkor a szegényebb országba telepített vállalkozás jövedelmének egy részét elvonják, visszautalják a fejlettebb (tőke-exportőr) országba, ahol aztán ez a pénz elköltésre kerül. Az történik, hogy az anyaország piacán az így beáramló pénzek pénzbőséget okoznak, rendelkezésre áll a fizetőképes kereslet helyi szolgáltatások igénybe vételére, és iparcikkek vásárlására is, bár ezek a termelés kiszervezése miatt valójában importból kerülnek oda, nyomott áron. Ez a kereslet a szolgáltatások árainak a megemelkedésén keresztül megemeli a szolgáltató szektorbeli béreket, azok pedig az ipari termelésben a béreket. Ez utóbbi a vállalatokat az ipar további kiszervezésére motiválja. A repatriált tőkejövedelem, és a vállalati központokba átcsoportosított vállalati bevételek együtt állítják elő azt a helyzetet, hogy nyugaton magasak a (bruttó) bérek.

Fentiekből az következik logikusan, hogy azok az országok élnek jól, ahol gazdagok laknak, olyanok akiknek más országból érkezik repatriált tőkejövedelme. Például német, holland, francia nyugdíjasok.

A magasabb bérekhez vezető másik út, vagy magyar tulajdonú, és magyarországi központú vállalatok nemzetközi terjeszkedését elősegíteni, és ezáltal a vállalati újraelosztásból részesedni, vagy elérni hogy nemzetközi vállalatok telepítsék Magyarországra a központjaikat, és így az abban dolgozó vezetők, és bürokrácia itt költse el a fizetését, még akkor is ha ők külföldiek.

148 komment

Munkaerő hiány

2016/09/11. - írta: jobkereso

Munkaerőhiány Magyarországon

 

A közelmúltban egy sor cikk jelent meg a sajtóban, médiában, amelyek mind a magyarországi munkaerőhiánnyal, és ezzel összefüggésben a munkabérek (várható) emelkedésével, és az emberek elvándorlásáról írnak.

A jelenségre, mármint a munkáltatók panaszára hogy nehezebben, drágábban jutnak munkaerőhöz mint korábban, próbálnak ezek a cikkek reflektálni, de rossz helyen keresik a megfejtést.

A helyzet véleményem szerint ennél sokkal egyszerűbb, csupán arról van szó hogy működnek a régóta ismert közgazdasági összefüggések. A 2008-as válságot követően a világ jegybankjai rekord alacsony szintekre szállították le a kamatokat, és ezt kiegészítették vállalati kötvényvásárlási programok, amelyek keretében a jegybankok további olcsó pénzzel tömték tele a világ pénzpiacát.

Ennek normális körülmények között vadul vágtató inflációt kellett volna okoznia, de mégsem ez történt, hanem a fejlett gazdaságok a defláció határán egyensúlyoznak, és főleg Európában alacsony a gazdasági növekedés. Ez a jegybanki politika Magyarországon is megjelent, és most már (szerencsére) nem megyünk szembe a nemzetközi kamatfolyamatokkal, tehát mód nyílt arra hogy a magyar és nemzetközi trendek konvergáljanak egymáshoz.

Tehát lényeg az, hogy az alacsony kamatkörnyezet valójában inflációt generált. Múlt időben, tehát jelen pillanatban valójában egy felpörgött gazdaságban vagyunk, amiben a kereslet a gazdaság teljesítőképességeit feszegeti, és ez egy sor fronton inflációt generál. Ennek a tipikus tünete a munkaerőhiány, ami majd a munkabérek emelkedésébe fog torkollni.

Az infláció megléte az ingatlan és albérlet árak alakulásában a legnyilvánvalóbb. Budapesten az albérlet árak 40-50%ot emelkedtek kb 1,5 év leforgása alatt, az ingatlanárak is hasonló de talán kicsivel alacsonyabb, 35-40%-os áremelkedésen vannak túl. Azokon a településeken, ahol van munkahely az albérlet és ingatlan árak hasonlóképpen emelkednek, tehát a vidéki városokban is, a munkahely kínálattal nem rendelkező, vidéki településeken nem meglepő módon ez a hatás nem érvényesül.

A kérdés tehát leginkább úgy tehető fel, az inflációt miért nem sikerült mérni, illetve ez miért nem fejti ki a hatását a hétköznapi fogyasztási cikkek, élelmiszer szintjén. Azt tudjuk hogy az olajár változása még mindig globálisan csökkenti az inflációt, és ez ránk is hat. És azt is tudjuk, hogy a Fidesz kormány pont az alacsony infláció előállítása végett vezette be a rezsicsökkentést, amivel rögtön megalapozottá is tette a kamatcsökkentéseit, és ennek az intézkedésnek még mindig megvan a statisztikai hatása.

http://hvg.hu/gazdasag/20160617_berverseny_munkaerohiany_stganalo_termelekenyseg

http://index.hu/gazdasag/2016/08/31/neoliberalis_munkaerohiany_berek_berkulonbsegek_miert_keresnek_tobbet_az_osztrakok/

http://index.hu/gazdasag/2016/08/04/munkaerohiany_mar_egy_autoipari_beruhazast_is_elbuktunk_miatta/

Az infláció remekül megmagyarázza hogy miért emelkednek a bérek a termelékenység javulása nélkül.

Szólj hozzá!

mitigernek.hu - legégetőbb problémák

2010/02/02. - írta: ardywal

(Az alábbi levelet elküldtem a www.mitigernek.hu címére, az info@mitigernek.hu-emailcímre lehet nekik írni. Az oldal mögött egy civil kezdeményezés áll, amelyik igyekszik a pártok programját egy pártatlan szűrőn átengedni, és megmutatni mennyire jól kezeli az az ország problémáit, vagy hogy mennyire nem.)

 A fontossági sorrend témájához szólnék hozzá.

 Ezt a mitigérnek.hu-ról másoltam ki, mint a felkért szakértők által megjelölt fontossági sorrendet, ami megjelölné, hogy mely területeken égetően fontos a reform, a változtatás, vagy a fejlődés.
 
közoktatás minősége és hatékonysága
korrupció és pártfinanszírozás
a roma/cigány népesség integrációja
egészségügy minősége és hatékonysága
képzetlenek alacsony foglalkoztatási rátája
költségvetési politika stabilitása, kiszámíthatósága
vállalkozásbarát / teljesíményt ösztönző adórendszer
jogszolgáltatás minősége, függetlensége, hatékonysága
kormányzati szintek közti feladatmegosztás, finanszírozás (=önkormányzati reform)
esélyegyenlőséget biztosító közoktatás
nyugdíjrendszer egyensúlya
felsőoktatás minősége és hatékonysága
nagy állami vállalatok (MÁV, BKV, MVM)
üzleti környezet, adminisztratív terhek csökkentése
alkotmányos rend, független hatalmi ágak elismerése, tisztelete, megerősítése
eredményorientált, átlátható, számonkérhető költségvetési tervezés
euro-bevezetés
nyilvánosság, közadatok hozzáférhetősége
területi eltérések fejlettségben, életesélyekben, életminőségben
energiafüggőség
állami vagyon menedzsmentje
környezetszennyezés
szembenézés a múlttal, egészséges nemzeti identitás
öregedés és népességfogyás
magánnyugdíjpénztárak szabályozása
passzív, sodródó szerepünk az EU-ban
anómia, pesszimizmus
 
Erre a szakértők kidobták az első 4-et, tehát:
  közoktatás minősége és hatékonysága
  korrupció és pártfinanszírozás
  a roma/cigány népesség integrációja
  egészségügy minősége és hatékonysága
 
 
Ez a sorrend viszont egyáltalán nem Magyarország valós társadalmi, és gazdasági problémahalmazát képezi le, ennek pedig eredendően két oka van.
Az egyik, hogy a megkérdezettek egy kötött listából választhattak ki, és pontozhattak problémákat, hogy az szerintük mennyire súlyos. A kiinduló problémalista viszont komoly átfedéseket tartalmaz. pl.
 
6. költségvetési politika stabilitása, kiszámíthatósága <> 16. eredményorientált, átlátható, számonkérhető költségvetési tervezés
10. esélyegyenlőséget biztosító közoktatás <> 1. közoktatás minősége és hatékonysága <> felsőoktatás minősége és hatékonysága
korrupció és pártfinanszírozás <> állami vagyon menedzsmentje <> nyilvánosság, közadatok hozzáférhetősége <> nagy állami vállalatok (MÁV, BKV, MVM)
nyugdíjrendszer egyensúlya<> öregedés és népességfogyás <>  magánnyugdíjpénztárak szabályozása
vállalkozásbarát / teljesíményt ösztönző adórendszer <> üzleti környezet, adminisztratív terhek csökkentése 

Ebből rögtön kiderül az is, hogy az összetartozó, átfedő kérdésekre a megkérdezettek nagyon eltérő pontszámot adtak, pl a 6. és a 16. hely, ami szinte ugyanazt fedi, amiből pedig az derül ki, hogy a kérdőívet kitöltők ad hoc válaszokat adtak, és az eredmény nem igazán vehető komolyan.
Az átfedő kérdések összevonásával a kérdések száma csökkenne, és a kérdések jelentése divergálna, így határozottabb képet adna arról, hogy a megkérdezettek ténylegesen mit gondolnak.
 
   A másik oka elvi természetű. A megkérdezettek köre nevesítve szerepel a honlapon. A listát áttekintve nyilvánvaló, hogy a regnáló magyar értelmiségi elit tagjairól van szó. Ráadásul egy olyan elit tagjai, akik azért az elmúlt időszakban jellemzően leszerepeltek. Attól függetlenül, hogy vajon a hozott képességeik valóban arányban állnak-e a betöltött társadalmi pozícióval, és így a vélemény mértékadó, és az ország hasznára fordítható, mindképp probléma, hogy ezek az emberek élethelyzetükból fakadóan nem ugyanazt a képet, realitást élik meg mint a hétköznapok embere, vagy akárcsak a "terepen" dolgozó középosztálybeli értelmiségi. Akinek nincsenek napi megélhetési problémái, és nem is találkozik, beszél rendszeresen ilyen emberekkel, az ő számára egy kultúrális, vagy merőben jogi/demokratikus probléma nagyobb súllyal fog a listán szerepelni, miközben a gazdasági problémák háttérbe szorulnak - neki ez nem fontos, mert ő már megteremtette a jólétét.
    A megkérdezettek körének a megválogatásával, pl elegendő számú művész-értelmiségi bevonásával, az egyébként sokkal fajsúlyosabb gazdasági kérdések háttérbe szorulnak, és így kerül pl. a közoktatás a lista élére. A közoktatás ügye természetesen fontos dolog, de a hatásának az időállandója olyan nagy, hogy egy rövid távú cselekvési programba beépítve nem érhető el vele látványos siker. Ebből fakadóan is, de ettől függetlenül is, egész biztosan nem ez Magyarország no. 1 problémája, ennél sokkal fontosabb probléma az államadósság magas szintje, és az alacsony foglalkoztatottság is, tehát egy a valóságot tükröző probléma-listában legfeljebb az 5.-6. helyre lenne elegendő.
 
Ugyanennek,  a megkérdezettek körének a megválogatásának tudható be az is, bár ez esetben lehet hogy általánosságban a magyar társadalom általánosabb érzéketlensége húzódik meg, hogy az elöregedés problémaköre hátulról a 4. helyet kapta meg. Ez pedig tipikusan olyan probléma, ami ugyan a közoktatásnál is nagyobb időállandóval fejti ki a hatását, ugyanakkor a hatás ereje olyan nagy, hogy igazából még ezzel együtt is az első pozíciók némelyikére kellene kerülnie. Az elöregedés mint kiinduló ok nemcsak a nyugdíjrendszer stabilitásában, de az alacsony foglalkoztatottságban, és a magyar társadalom óriási, és halmozódó külső adósságában, az implicit és explicit államadósság fenntarthatatlanul magas szintjében meghatározó szerepet tölt be. Ugyanez tehető felelőssé a politika populista, rövid távú szemlélet irányába való eltolódásáért, mert az elöregedéssel az inaktív választók politikai súlya kétszeresen is megnő - miközben az ellensúly aktív szavazók száma csökken. A probléma kezeletlensége, a növekvő számú eltartott eltartása érdekében fokozódó adóprésen keresztül további gyerekvállalások feladását okozza, ezen keresztül pedig az elöregedés, a demográfiai válság nagy időállandóval ugyan, de pozitívan visszacsatol, és így önmmagát gerjeszti.
 
Ebből az ördögi körből a kitörés csak nagyon határozott, rövid, közép, és hosszú távú hatásokat egyaránt magába foglaló programmal lehetséges, ami legalább a társadalom gazdaságilag aktív részének a közreműködését igyényli, miközben az inaktívak részéről az igényeik visszafogását.
 
Az ország valóban legégetőbb problémáinak a felderítésére olyan internetes kérdőívet kellene kibocsátani, ami tartalmaz egy 5-6 kérdésből álló egyszerű kvízt, aminek a kitöltésével az egyszeri honpolgár műveltsége, vagy logikai készsége lemérhető, és így sokkal több, de szűrt, jobb képességű ember véleménye determinálja azt. Az ismételt szavazások kizárhatóak úgy, hogy a programnak rögzítenie kell a válaszadó ip címét, és arról az ip címről több szavazást már nem fogad el.
 
Tisztelettel
 Ardywal
Szólj hozzá!

Magyar pártrendszer - SZDSZ

2010/01/23. - írta: ardywal

SZDSZ

 

Az szdsz-el folytatom. Az szdsz eredendően értelmiségi párt, a rendszerváltás előtti értelmiségi ellenzék pártja. Tagjai részt vettek a korabeli szamizdat mozgalomban, és gyakran estek áldozatul a rendszer politikai tisztogató szándékának. Ugyanakkor ez a rendszer már nem az a rendszer volt, a részéről az szdsz tevékenysége nem érdemelt komoly retorziókat, és nem vezetett évtizedes börtönhöz, vagy politikai gyilkosságokhoz. A felpuhuló diktatúra részéről a retorzió kimerült némi rendőrségi zaklatásban, illetve állásból való elmozdításban. Fontos megjegyezni, hogy ez a mozgalom egy olyan társadalmi kör tagjaiból állt össze, amelyet maga a kommunista rezsim tett értelmiségivé.

Tehát olyan emberekről beszélünk, akik ugyan a rendszert kritizálták, ugyanakkor egy első, vagy másodgenerációs új középosztály tagjaként annak a haszonélvezője is volt. A szdsz értelmiségi ellenzékisége tulajdonképpen nem sokat számított az ország stabilitása szempontjából, mert az megmaradt értelmiségi lázongásnak. Nem is tettek komoly kisérletet arra, hogy a mozgalom átalakuljon a hétköznapi melós szintjén érvényesíthető reformkövetelésekké. A céljaik olyan gazdasági síkon nem értelmezhető jogi-demokratikus keretekre vonatkoztak, amely más társadalmakban a gazdasági érdekérvényesítés melléktermékeként jöttek létre, ők viszont nyugatról kívánták lemásolni, miközben maga a verseny alapú kapitalizmus mindvégig idegen maradt.

Ez a szerep kisérte az SZDSZ-t egészen a rendszerváltás utáni második választásig, amikor is a rendszerellenesség maszkja leomlott, és tulajdonképpen a korábbi ellenfeleik leghűségesebb szövetségeseivé válltak. Az SZDSZ számára a rendszerváltással megnyílt az út, hogy komoly társadalomalakító szerepük legyen, és az ehhez szükséges választói támogatottság is megvolt, de ezzel képtelen voltak élni, mert az értékrendszerük túlságosan kötődött a korábbi értelmiségi-elitista szerephez, másfelől pedig a sokkal fontosabb gazdasági átalakulás terén határozatlanok voltak. A támogatók, illetve a pártban tevékenyen résztvevők nagy része a személyét tekintve olyan első vagy másodgenerációs értelmiségi, akiket az első, 1948-as rendszerváltás emelt ebbe a pozícióba. Ez sokkal meghatározóbb szemponttá vált a pozíció-foglalásaikban, mint a korábbi ellenzékiség, vagy akár a kommunikáció szintjén felvázolt liberális identitás. Ennek fényében teljesen érthetővé válik az az utólag katasztrófának bizonyuló döntés, hogy koalícióra lépnek az MSZP-vel.

Az szdsz 1990-es szavazóbázisa részben a liberális értékekben, nagyobb részben mégis a teljes, jogi és gazdasági rendszerváltozás igéretében bízott. Ennek elengedhetetlen tartozéka, kelléke volt, az antikommunizmus, ez tette az államközpontúság ellentéteként megfogalmazható liberalizmust a korszakban hitelessé. Az 1994-es koalíció azonban az antikomunizmus-t kihúzta a listáról, ezzel a szavazóbázis nagy részét elidegenítette magától, és egyúttal hiteltelenné tette a liberalizmust. Ez a választás, illetve az azt megelőző év a liberalizmus kettészakadását, és hiteltelenné válását jelentette, majd lényegében a politikából való kiszorulást. A másik liberális párt, a fidesz az szdsz balra sorolódásával párhuzamosan jobbra sorolt át, ott egy konzervatív fordulat ment végbe.

 

SZDSZ koalícióban

 

 A balrasorolódást követően az szdsz pályája kötötté vált. A szövetségből való kilépés a párt konkrét vezetősége, főleg Kuncze Gábor számára komoly arcvesztéssel járt volna, ráadásul nem tudtak volna az mszp-n kívül más velük szóba álló partnert találni egy esetleges koalíció felállítására. Az mszp-vel kötött szövetség ráadásul a pártok választói támogatottsága miatt, közel sem egyenrangú. Az szdsz kénytelen a politikáját, illetve a liberális identitás lényegét illetően kompromisszumot kötni az erősebb partnerrel. Ennek a kompromisszumnak az az eredménye, hogy az állampárti, és az újraelosztás növelésében érdekelt, nyugdíjas választói csoportok bizalmát élvező mszp mellett le kellett mondania az újraelosztást mérséklő, adócsökkentő, kapitalista liberális programról. Egy ilyen program megvalósítása az mszp választóinak az érdekeivel direkt szembement volna, tehát csak a liberalizmus másik ágának az érvényesítése, az emberi jogi liberalizmus jöhetett szóba. Ez az mszp szempontjából semleges terep volt, illetve bizonyos fokig a jobboldal, és az antiszemitizmus ellentett-viszonyán keresztül még kapóra is jött.

Tehát az SZDSZ a 2009-es szétesésig meghatározó arculata a szavakban kapitalizmus, adócsökkentés, tettekben az adóemelés, és újraelosztás növelése, illetve az emberi jogi liberalizmus, és a globalizmus képviselete lett. Ezzel gyakorlatilag sikeresen kombinálták a két eszmerendszer, a baloldaliság, és a liberalizmus hátrányait. A Gyurcsány kormány alatt felbukkanó újraelosztás csökkentését megcélzó SZDSZ-es próbálkozások rendre a szocialisták lobbizásának az áldozatává vált, miközben ugyanez a lehető legerősebb társadalmi ellenállásba ütközik, és a balratolódó ellenzéki Fidesz számára biztosít kimeríthetetlen muníciót.

A magyar társadalmi realitások között az emberi jogi liberalizmusra gyakorlatilag nincs befogadókészség, az a magyar társadalom valós problémáira semmilyen megoldást nem nyújt. Ez az eszmerendszer egy már felépített, feltőkésített nyugati típusú fogyasztói társadalomban adhatna meghatározó választ, ahol a konkrét anyag, jóléti, és fenntarthatósági kérdések megoldottak,  viszont éppen ezen országok esetében látható, hogy ezeket az gazdasági természetű dolgokat sem sikerült megoldani, és azok a társadalmak sem fenntarthatóak (pl épp demográfiai értelemben).

A liberalizmus előnyösebb oldalát épp az a versenypárti, adókat érdemben csökkentő, újraelosztást leépítő, a fejlődést, gazdasági felzárkózást előtérbe helyező gazdasági liberalizmus jelentené, ami az SZDSZ esetében az MSZP-val való együttműködés oltárán fel lett áldozva. Így ők, mostanra széthullottak, politikai értelemben páriává válltak, és jelen pillanatban úgy tűnik végérvényesen kiszorulnak a politikából. A Jobbik a választási sikerét nem kis részben pont annak köszönheti, hogy sikerült saját magát az SZDSZ ellentéteként definiálnia.

A SZDSZ koalícióból való kilépése, majd széthullása, illetve a Retkes Attila nevével fémjelezhető "új" SZDSZ épp a fenti ellentmondás feloldására való törekvés jegyében zajlott. Az új SZDSZ, ami nem rendelkezik parlamenti képviselettel, az eredeti iránytól eltért, és a konzervatív liberalizmushoz igyekszik közeledni. Ugyanezt a politikai életteret szemelte ki az MDF, tehát vagy összeolvadnak, vagy az erősebb megeszi a gyengébbet.

 

Liberális választók

 

Léteznek, de mivel nincsenek politikai pártok, amelyek képviselnék őket, ezért a szavazások során távol maradnak. Ez részben magyarázatot ad az alacsony választási részvételre, amit a közvéleménykutatások jósolnak. Egy részük a Fidesz 3. választói csoportjába tartozik, és az általuk ígért adócsökkentésben bízik, és a szavazatát oda adja le. A volt SZDSZ szavazótábor egy része megbékélt az MSZP-vel mint a baloldal meghatározó pártjával, és mivel számára amúgy is a rendszerváltáshoz való viszony a meghatározó, mszp szavazó lett. Újabb fejlemény, hogy az MDF mozgása révén a liberális választók egy részét kezdi felporszívózni. Ennek a folyamatnak a szerves része a Retkes Attila féle SZDSZ-el való kooperáció, amely viszont legalább annyi veszélyt jelent a számukra, mint amennyi előnyt hozhat. A liberalizmus értékrendje, különösen annak hagyományos, gazdasági és nem emberi jogi részét illetően évtizedes mellőzöttségben szenved, a politikából jelentősen kiszorult, és ez a magyar belpolitika ellensúly nélküli balrasodródását eredményezte az elmúlt évtizedben. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ez a politikai tér üres, és vagy új pártok létrejöttét vetíti előre, vagy már létező pártok fognak úgy identitást váltani, hogy ide kerüljenek.

Szólj hozzá!

Politikai térkép

2010/01/17. - írta: ardywal

 A magyar politika térképe - 2 dimenzióban

 

 

Lehetne akár 6-7 dimenziót is felvetni, amiben lenne, vagy kéne legyen politikai párt, és ezek kombinációi. De én itt csak kettőt emeltem ki, ami szerintem a legfontosabb, a magántulajdon vs állam, illetve a globális vs nemzeti értékek képviselete.

  Elnézést a kézzel rajzolt hevenyészett ábráért, nagyon nem vagyok grafikus.(Ha rajtam múlik megbukok általánosban rajzból.)

 

 

Szólj hozzá!

Magyar pártrendszer - Fidesz

2010/01/17. - írta: ardywal

 Fidesz

 

A magyar pártrendszer "legsúlyosabb" tagjával folytatom. Itt a "súly" alatt most elsősorban a választói preferenciákon mérhető politikai súlyt értem.

A Fidesz még a rendszerváltás előtt létrejött pártok egyike. Létrejöttekor egy értelmiségi bázison alapuló, a liberális és nemzeti eszméket egyesíteni próbáló párt volt, nagyon erős antikommunizmussal, és progresszív, Európa felé nyitott politikával.

Az első váltást az SZDSZ belépése jelentette a demokratikus charta-ba, amelyre a Fidesz jobbra fordulással válaszolt. A Fidesz arculatváltozása már 1993-ban megkezdődött, majd 1994 után, a jobboldal megsemmisítő vereségét követően, az összeomlott MDF romjain táplálkozva vált meghatárzóvá. A Fidesz kihasználva a megnyíló politikai teret indentitást váltott, és áttért a konzervatív, nemzeti, keresztény identitásra, a liberális elemeket pedig háttérbe szorították, bár az teljesen sohasem szűnt meg. A 98-02 es kormányzati szerep ennek a jobboldali pozíciónak a kizárólagossá tételéről szólt, fokozatosan a felőrlődő kisgazdapártot, és az mdf-ből kiszakadó pártocskákat is felszippantották, így a korszak végére, 2002 körül már csak a MIÉP maradt egyedül rajtuk kívül mint jobboldali párt. Magát az MDF-et szatelitként integrálták, és a 2002-es választásokon közös listán indultak.

Az elbukott 2002-es választást követően a Fidesz újból arculatváltozáson megy keresztül, az azt megelőző, valamilyen szinten még jelen lévő gazdasági liberalizmust teljesen felváltja a kádári szocializmus hirdetése, és a populáris, baloldali pártokra jellemző osztogató politika, amit mivel nem ők vannak kormányon, a kormányzó MSZP-től követel.

 

Értékrendszer

 

A Fidesz értékrendszere két tengelyen értelmezhető, az egyik a nemzeti-globalizációs tengely, ami összemosódik a népi-urbánus, vagy vidéki-városi tengellyel, és amelyen a Fidesz a nemzeti-népi-vidéki ágat képviseli, de ez nem olyan hangsúlyos mint a Jobbik esetében. A másik tengely a gazdasági, ahol az állampárti szocializmus az egyik, és a (neo)liberális kapitalizmus a másik véglet. Ezen a tengelyen az állampárti szocializmus oldalán állnak. Ez a Fidesz esetében viszonylag új keletű változás, egyrészt a 98-02es kormányzásuk alatt történt ezen a téren elmozdulás, de főleg a Nemzeti Petíció-ban megfogalmazott pontok, amelyek már egyértelműen kádári jelleget öltöttek. A Fidesz esetében azonban van egy sajátos kétarcúság, ami miatt 1-1 ilyen besorolást mindig árnyalni kell. Ami tény, most a Fidesz határozottan kiáll a szocializmust gyakorlatilag definiáló állami egészségügy, nyugdíjrendszer, a magas szinten lévő szociális ellátás, és rendszer fennmaradása mellett. 

A Fidesz hivatalos kommunikációja a szociális egyenlőtlenségekre, és a kormányzat kritizálására épít, a kommunikáció elég nagy része abból áll, hogy a kormányzati lépések hibáit emlegeti fel, gyakorlatilag minden megszólalás kritika. Ez a hivatalos kommunikáció nem tartalmaz semmilyen kisebbségekre vonatkozó ellenérzést, vagy kirekesztést. Tehát a Fidesz hivatalosan egyáltalán nem kirekesztő. Ezzel együtt viszont maguk a Fidesz szavazók, az egymás közti beszélgetésekben, tehát nem hivatalosan, és nem a Fidesz nevében, de burkoltan mégis tőle elvára kirekesztőek. A kirekesztés az alacsony keresetűek esetében a cigányság ellen irányul, a magasabb keresetűek esetén a zsidóság ellen. De mint ismétlem, ez nem a párt hivatalos politikája, ez pusztán a nemzeti értékek képviseletének a következménye, hogy a választók elvárnák a "nemzetidegen" elemek kirekesztését. A baloldal szereti ezt a fajta kirekesztést egy szűk csoport által keltett ideológiai torzulásnak tekinteni, de valójában a helyzet valószinűleg épp fordított, és a Fidesz vezetősége  semleges ebben a kérdésben, és inkább kerüli a témát, hogy ne kerülhessen a kirekesztés, vagy antiszemitizmus vádja alá. 

A Fidesz értékrendszere kettős, mert két teljesen eltérő társadalmi csoportot kíván megszólítani. Az egyik csoportot a a vidékiek, alacsony keresetűek/inaktívak jelentik. A számukra írt kommunikáció, vagy a feléjük mutatott arc a szociálisan érzékeny, tőke ellenes, állampárti, és rendpárti baloldaliságot fogalmazza meg. Ennek jegyében íródott a Nemzeti Petíció, a népszavazás az egészségügyi rendszer átalakításáról, és ennek jegyében születnek napi szinten kritikus megszólalások beruházások kapcsán. Olyan kifejezések kapcsolódnak ide, mint a "Bankárkormány", vagy a sokat emlegetett multinacionális tőke.

A Fidesz másik arca a nemzeti szín. A párt igyekszik egyfelől a nemzeti-globális tengelyen nemzetinek mutatkozni, és erkölcsi fölényre szert tenni a nemzeti jelképek, és a nemzeti érzés kisajátításával, a politikai ellenfelét pedig a globalitással azonosítani, és a nemzeti jelképek megcsúfolásával. Pl. a turul szobor lebontatása körül vívott csaták egy olyan ideológiai töréspont mentén zajlottak, ahol a nemzeti érzelműek számára egy fontos nemzeti jelkép meggyalázása lett volna a szobor lebontása, míg a másik fél ugyanebben a fasizmus szimbólumát látta (vagy akarta beleláttatni). A Fidesz ezen arculata az értelmiségnek szól, azoknak akik jobb anyagi helyzetben vannak, adott esetben a rendszerváltás nyertesei közé tartoznak, ugyanakkor nem azonosítják magukat a posztkommunista elittel. A Fidesz tulajdonképpen ettől a célcsoporttól várja a szolidaritást az 1. célcsoport igényeinek a kielégítéséhez, mivel ha számukra egy korlátos költségvetésből erőforrásokat kíván átcsoportosítani, akkor azt ezektől, a középosztálytól lehet elvenni. Ezért fontos, hogy ezen szavazóbázis meggyőzése ne anyagi érdekek, hanem emocionális szempontok mentén történjen.

A Fidesznek van ezen kívül egy harmadik arca is, amely Matolcsy Györgyhöz köthető, és ami adócsökkentéssel, és a KKV szektor felélesztéséről szól. Ez a harmadik arc a legkevésbbé hangsúlyozott, és egyúttal a legszűkebb választói csoportnak szól. Az ennek a csoportnak szóló üzenet direkt ellentmondásban van az 1. csoportnak szánt üzenettel, és arra a meggyőződésre alapul, hogy "ellopták". Tehát hogy ott van a pénz a társadalomban, csak valakik elvették, és ha visszveszik, akkor lesz egyszerre pénz adót is csökkenteni, és szociális kedvezményeket is fizetni. Ez nyilván irracionális, de a Fidesz kommunikáció eddig legalábbis sikeresen hiteti el mindkét csoporttal, hogy neki, és csak neki mond igazat, a másiknak nem, és ezért azok rászavaznak. A 2. célcsoport és a 3. célcsoport bizonyos mértékig átfed, de a fő hangsúly a nemzeti színen van, ami emocionális, ezt egészíti ki a csoport egy részhalmaza számára a 3. arc. Ugyanennek a kommunikációnak a része  a Laffert-görbe néven elhíresült grafikon, ami azt hivatott bizonyítani, hogy az adócsökkentés hatására több pénz folyik be a költségvetésbe, és így fedezetet teremt a szociális osztogatásra is.

A Fidesz szavazói között is nagy számban jelen vannak az anti-szavazók, akik esetleg nem is ismerik a Fidesz programját, és a Fidesz ellentett pártjára adnak le protest szavazatokat, amikor a Fideszre szavaznak. A Fidesz ellentett pártja egyértelműen az MSZP. Az MSZP elutasítottsága mindig a Fidesz hasonló mértékű népszerűség növekedését eredményezi, tehát ha mintha egy  y <> 1-x függvénykapcsolatban állnának. A Fidesz jelenlegi népszerűsége elsősorban az MSZP elutasítottsága miatt olyan nagy, amely elutasítottság pedig elsősorban a 2006os öszödi beszéd, a választók 2006os átverése miatt van. Ezt fokozza az együttműködés az SZDSZ neoliberális programjában, az egs rendszer átalakításával való próbálkozás, és a korrupciós ügyek. Tehát a Fidesz a népszerűségét, hasonlóan a Jobbikhoz, nagyrészt az ellentett párt sikertelenségéből nyeri, nem a saját hiteles kommunikációjából, vagy kormányzati sikeréből. Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy a Jobbikkal szemben a Fidesznek az ellenzéki szerep dacára vannak önkormányzati pozíciói, ahol viszont nem teljesített látványosan jobban mint a szocialista városok. Viszont rosszabbul sem, ahogy általában az önkormányzatok, úgy a fideszesek is forráshiánnyal küszködnek, és emiatt az adósságállomány növekszik. A Fidesz népszerűség növekedése egyértelműen nem a sikeres önkormányzati szereplésekből következik, viszont bizonyos értelemben, elsősorban az értelmiség számára a 98-02-es kormányzás relatív szervezettsége, és prudenciája vonzó track record-ot jelent az MSZPvel szemben.

Tömörebben megfogalmazva, a Fidesz értékrendszer is a Jobbikhoz hasonlóan a "szocializmust nemzeti keretek között", vagy a "nemzeti színbe csomagolt szocializmus" mondattal lehetne leírni. A Jobbikkal ellentétben ez nem tartalmaz direkt felhívást a "nemzetidegenek" kirekesztésére, de azt ha valaki akarja hozzágondolhatja. A lényeg, a hangsúly a szociális rendszeren van, és ebből szerzi a Fidesz a szavazói többségét is. A Jobbik esetében a hangsúly inkább a kirekesztésen van, és csak másodlagos a szociális érzékenység.

 

2010 es választások

 

A Fidesz győzelme biztosnak látszik, egyszerűen azért mert a lehetséges váltópárt, az MSZP elvesztette jelentős szavazóbázisát, tehát ha ugyanannyi ember menne el szavazni a Fideszre, mint tette azt 2006ban, akkor is ők nyernének, mert az MSZP-re kevesebben fognak, és már nincs is SZDSZ.

A jelenlegi népszerűséget mutató közvélemény kutatásoknál azonban lényegesen szerényebb eredménnyel. Ennek az oka az, hogy elő fognak kerülni a rejtőzködő baloldali protest szavazók, akik egzisztenciális félelemmel tekintenek egy nagyarányú Fidesz győzelemre, pláne ha a baloldal sikeresen elhiteti hogy küszöbön áll a Fidesz-Jobbik koalíció. (És természetesen az alacsonyabb választási eredmény épp ebbe az irányba motiválja a Fidesz-t). A másik oka, hogy a Bajnai kormány működésével kapcsolatban jóval kevesebb közvetlenül az MSZP-re visszahulló sérelem esik, ami miatt az MSZP-t elutasító protest szavazók egy része a szavazásig meg fogja magát gondolni, és nem megy el szavazni. A két kispárt, az MDF (SZDSZ) és a jobbik szintén szavazókat vihetnek el, bár inkább az eddig nem szavazók közül, illetve az MSZP táborból.

Fentiekből következően a Fidesz szinte biztosan nem szerez 2/3-ot egyedül. Az esélyek latolgatása inkább annak szól, hogy képes lesz-e egyedül kormányozni, vagy koalícóra kényszerül. Az az eset, amikor koalícióra kényszerül bővebb kifejtést érdemel:

  •  MSZP:  Ez szinte kizárt, elsősorban mert a Fidesz az antikommunizmusra, nemzeti érzelmre építi az arculatának 2. felét, ami összeegyeztethetetlen lenne egy ilyen lépéssel. Gyakorlatilag rengeteg szavazót vesztene egy ilyen húzással, viszont cserébe kormányon is megtehetné őket bűnbaknak. Ez azonban aligha lenne nekik jó üzlet.
  • Jobbik: Ez nem kizárt, de a Fidesznek nagyon rossz üzlet lenne. Már kötöttek koalíciót a kisgazdapárttal, illetve most is a párt szatelitje a KDNP, tehát a kényszerhelyzet nagy úr, márpedig egészen biztos, hogy a Fidesz ezúttal kormányozni akar, nem ülnek végig még 4 évet ellenzékben. Azért lenne rossz üzlet, mert ezzel magukra szabadítják a baloldali protest szavazókat, akik enélkül otthon maradnának. A másik, hogy az Európa paralmentben, Orbán Viktor a néppárt alelnöke, és ebbéli minőségében kifejezetten kínos magyarázkodásra kényszerülne, külföldön. Ez természetesen nem kizárt, hiszen pl Slota pártját is bevette koalícióba Fico, és hajlandó volt megfizetni ennek az árát. Annyi biztos, hogy egy ilyen koalíció évtizedekre elegendő muníciót adna a baloldali sajtó kezébe.
  • MDF:  Az elmúlt néhány év propagandája, az MDF balratolása, besorolása a baloldalra, vakondokozás etc és természetesen magának az MDF-nek az együttműködése a Tisztelet Társaságával, Bokros Lajos beemelése, majd az SZDSZ-el való együttműködés (ha ez igaz) olyan helyzetet teremt, ami nagyon megnehezíti a koalíciót a Fidesz számára. Gyakorlatilag törölniük kéne a szavazók memóriájából az MDF-el kapcsolatos kommunikáció elmúlt 2-3 évét. Emelett adott egy nagyfokú ideológiai ellentét is, mivel az MDF egy konvervatív-liberális irányba indult el, amitől a Fidesz épp eltávolodóban van. Ezek olyan ideológiai-arculatbeli elemek, amely a két pártot idővel egymás ellentett pártjává tehetik, abban az esetben, ha az MSZP az eddigeknél lényegesen kisebb jelentőségűvé zsugorodik, vagy pártszakadásokon keresztül szétesik. A másik két lehetséges koalíciós partnerhez képest azonban még mindig az MDF-el való koalíció a legkisebb rossz a Fidesz számára, ezzel veszítene a legkevesebb szavazót, ezzel tudná a baloldali szavazók egy részét is úgy sikeresen integrálni a kormány alá, hogy közben nem kell az antikommunizmusából semmit feladnia, ráadásul a külföld szemében is szalonképes partnerként tud megjelenni. További szempont, hogy az MDF egyelőre meglehetősen labilis szervezet, amiről könnyen le tudna választani képviselőket, és a maga padsoraiba átűltetni - már a választások után.

 

 Mi lesz a választások után?

 

A Fidesz esetében, mivel nagy valószinűséggel kormányozni fog,  feltehető az a kérdés, hogy mit fognak tenni kormányon? Ez más pártok esetében nem olyan konkrét kérdés, mivel ha kormányra is kerülnének, azt kisebbségi partnerként tennék, kénytelen-kelletlen alkalmazkodva a partnerhez, ami nagy valószinűséggel a Fidesz.

Korábban említettem, hogy a Fidesz kettős értékrendszerrel rendelkezik, amelyben két csoport, az 1. (szociális) és a 3.(kisvállalkozó/értelmiségi) körnek szánt üzenet egymásnak ellentmond. Tehát kormányra kerülve a Fidesz 3 dolgot tehet.

  • Vagy az 1. csoport igényeit elégíti ki, és akkor magas költségvetési hiány, forintgyengülés, esetleg a hitel visszafizetések átütemezésének a kérése fog állni. Ezen az ágon nem elképzelhetetlen egy államcsőd valamikor 2010 második fele vagy 2011 körül, főleg ha a világgazdasági recesszió W alakú lesz. 
  • Vagy a 3. csoport igényeit elégíti ki, amely esetben viszont Orbán Viktornak is el kell mondania, a választások után a saját öszödi beszédét, amiben bevallja, hogy mégsincs pénz szociális osztogatásra, és végig kell csinálni az ellátórendszerek reformját, kapitalistább társadalmat kell építeni, mert különben csődbe megyünk. Ez esetleg megint feldühödött tömegek utcára vonulásával fog járni, a Jobbik szárnyalni fog, az MSZP szintén, de cserébe elkerüljük az államcsődöt, elindulhat egy lassú felzárkózási folyamat, egy reform.
  • A harmadik eset, hogy megpróbál lavírozni a két csoport érdekeinek kielégítése között. Ez viszont valószinűleg oda fog vezetni, hogy egyik csoport sem lesz elégedett a Fidesz teljesítményével, és azért fog nagymértékben, a 2. esetnél is nagyobb mértékben zuhanni a népszerűség, bár az nem járna utcai harcokkal, de nem is nyílna meg az út reformfolyamat előtt, tessék-lássék változtatások lennének, pl az adóterhek mérséklése 3-4% ponttal, 20-25% helyett, ami minimum kívánatos lenne.

 

Szólj hozzá!

Magyar pártrendszer - Jobbik

2010/01/17. - írta: ardywal

 Jobbik

 

 Régóta érlelődik, hogy kéne írni pár posztot a jelenlegi magyar politikai pártokról, némiképp kontextusba helyezve az én sajátos demokrácia, vagy államfelfogásommal. Ez az összes ismertebb pártot végig kell hogy vegye, a Jobbikkal kezdem.

 A Jobbik nem újkeletű szervezet. Elődje Jobboldali Ifjúsági közösség néven alakult, az ELTE-n, bölcsészekből. 2002-ben jött létre a Jobbik Magyarországért Mozgalom, majd ez alakult párttá 2003 októberében. A 2002-es választáson tehát még nem vehettek részt, a 2006os választáson pedig a MIÉP-el közös listán indultak, meglehetősen szerény eredménnyel.

A Jobbik politikai identitása két dimenzióban értelmezhető, az egyik a nemzeti-globalizációs tengely, a másik a gazdaságpolitikai, ami az állam általuk vallott szerepét írná körül. A nemzeti-globalizációs tengely mentén a Jobbiknak határozott állásfoglalása van, amely a "nemzeti" oldal választását jelenti. A gazdsági értékválasztásuk viszont szintén elég egyértelműen állampárti, és kapitalista/tőke ellenes. A két tengely között úgy teremtenek kapcsolatot, hogy a globalizációt a nemzetközi (karvaly vagy zsidó) tőke  behatolásával, dominanciájával azonosítják, és ezzel ideologizálják, hogy az állam szerepvállalását miért kell magas szinten tartani, vagy tovább emelni. 

A Jobbik által megszólított célcsoport a társadalom leszakadó 30%-nyi része, a "roncstársadalom". Ez ugyan anyagi értelemben magába foglalná a cigányságot is, de őket a Jobbik nemzetidegennek tartja, és ezért ellenségként kezeli.

A Jobbik politikájának a rövid, tömör megfogalmazása nagyjából a "szocializmus, nemzeti alapon" lenne. Ha úgy tetszik, szocializmus, és nemzeti kirekesztés, egyszerre. Ezt szinezik kereszténységgel, antiszemitizmussal, és cigányellenességgel.

Ez a párt akkor robbant be a köztudatba, amikor a 2006os öszödi beszédet követő felháborodás hullámot kihasználva létrehozták 2007 augusztusában a Magyar Gárdát, és a közbeszédbe bevonták a cigányellenességet, illetve ügyesen elérték hogy a Magyar Gárda tagjait érő rendőrségi inzultusokból "mártírként" kerüljenek ki. Ez a szakasz a Jobbik ismertségének a növekedése, ahol a társadalom széles rétegei kerülhettek kapcsolatba az általuk megfogalmazottakkal. Ezt megelőzően egy szűk, személyes kapcsolatokon keresztül terjedő eszmét képviseltek, ami jobbára értelmiségiekre korlátozódott. A gárdaalapítást követően, vagy talán közvetlenül megelőzően jött létre az alsóbb társadalmi rétegek felé a kapcsolódási felület, egy olyan tagság, aktivisták akik már képesek voltak újabb tagokat, szavazókat megszerezni.

A Jobbik sikerében a két legfontosabb tényező a magyar választók eredendően baloldali értékrendje, amely az állami gondoskodást igényli, a nyílt versenyt, és a kapitalizmus értékrendjét elutasítja. Ez önmagában nem lenne elég, mivel a magyar politika meghatározó pártjai szintén ezt a baloldali értékrendet képviselik. A másik döntő előny az ő oldalukon a magyar választó anti-szavazó jellege. A magyar választó eredendően nem pártot választ, hanem ellenséget. A választó azt az értékrendet, pártot stb nézi, amelyik a számára leginkább ellenszenves, és a politikai palettán ennek az ellentettjére fog szavazni.

Ez az anti-szavazás elsősorban az MSZP-Fidesz váltópolitika következménye, azon belül is a személyes elszámoltatástól való félelem,a rendszerváltáshoz való viszony áll mögötte. Mindazok, akik a rendszerváltás előtt haszonélvezői voltak a kommunizmusnak, a rendszerváltás után joggal attól tartanak hogy a jobboldal el akarja őket számoltatni, ezért egy jobboldali kormányzástól egzisztenciális értelemben tartanak. Elsősorban attól hogy elvesztik a munkahelyüket, ettől irracionálisabb de létező félelem, hogy fizikálisan deportálják, vagy bebörtönzik, esetleg kivégzik őket. A jobboldali szavazókat pedig elsősorban szintén a kommunizmus haszonélvezőivel szembeni ellenérzés motiválja, amit felerősít ugyanezen csoport látványos gazdagodása, a rendszerváltás után.

Ebben a kontextusban, a Jobbik-ra olyan antiszavazók voksoltak, akik a leginkább elutasítják a Jobbik ellentett pártját. Ez az ellentett párt az SZDSZ volt. Tehát a Jobbik a sikerét, a korábbi előkészítő munka mellett leginkább annak köszönheti, hogy sikerült neki saját magát az SZDSZ ellentett pártjaként feltüntetni, és hogy az SZDSZ bomlása elért egy olyan pontot ahol maga a párt is, és a politikájuk is összeomlott. Ennek a szerepnek a felvételét tulajdonképpen nem is maga a Jobbik oldotta meg, az ellentett szerepet maga az SZDSZ deklarálta azzal, hogy a számára leginkább elutasított pártként a Jobbikot nevezte meg, és gyakorlatilag a saját pénzéből egy rendkívül sikeres kampányt folytatott a Jobbik "érdekében".

Az SZDSZ elutasítottsága, és amiért ez épp 2006 után nőtt meg ilyen nagy mértékben, az elsősorban az SZDSZ által hordozott ideológiai üzenet elutasítása, vagyis az emberi jogi liberalizmus magyar kultúrára való ráerőltetése, amit kiegészít a liberális gazdaságpolitika, a versenyző kapitalizmus választók általi elutasítása is. Az SZDSZ népszerűségvesztésének a legfőbb oka az MSZP-vel kötöt szövetség, majd ezen szövetség jegyében következetlen, rossz kompromisszumok sorozata. A választók az SZDSZ-t a homoszexuálisok, cigányok és egyéb "nemzetidegen" csoportok pártolásával, valamint az egészségügyi rendszer átalakításával azonosították, amivel kivívta különösen az inaktív, vagy aktív, de alacsony keresetű csoportok nyílt ellenszenvét.

A Jobbik mind a Fidesznek, mind az MSZP-nek választási riválisa, mindkét párttól vett el szavazókat, és a célcsoportok, elsősorban az alacsony kerestű, vagy inaktív emberek azonosak. Sokan feltételezik, hogy a Jobbik-ot az MSZP hívta életre abból a célból, hogy szavazókat vegyen el a Fidesztől, illetve hogy kétfrontos háborúra kényszerítse őket.

 

Mire lehet számítani a Jobbik részéről a 2010es választásokon?

 

Abból ítélve, hogy véleményem szerint a Jobbik sikerének döntő részét az SZDSZ ellentettjeként érte el, és hogy azóta az SZDSZ gyakorlatilag megszűnt, a Jobbik nem fogja túlszárnyalni, vagy megismételni az EP választásokon elért 15%ot sem, hanem jelentősen vissza fognak esni. Ez már csak azért is valószínűbb, mert az EP választáshoz képest magasabb lesz a részvételi arány, ami a Jobbik számára kedvezőtlen, ezen a választáson fognak előkerülni azok a rejtőzködő baloldali szavazók, akik a Jobbik-ot és a Fidesz-t utasítják el, ezért akármennyire is utálják az MSZP vezetést, egzisztenciális félelemből mégis rájuk fognak szavazni. Már megtörtént a Jobbik szüzességének az elvesztése is, egy lebukott korrupciós ügy kapcsán, ami szintén szavazókat fog tőlük elvenni, továbbá egyre inkább szembe fognak kerülni a Fidesz kampánygépezetével.

Ezzel együtt a szellem kiszabadult a palackból, és egész biztosan 5% fölött fognak szerepelni, tehát lesz Jobbik a 2010es parlamentben, de valahol az 5% és a 15% között, az alsó határhoz közelebb. A legvalószínűbb érték a 8% körül szóródhat.

Szólj hozzá!

Demokrácia, szerintem

2009/10/01. - írta: ardywal

  

A mai világban gyakorlatilag minden állam, hacsak nem katonai puccsal került hatalomra az azt irányító junta, a saját államformáját, berendezkedését valamilyen demokráciának nevezi, legyen az akármilyen nevetséges is, mint pl. a „népi demokrácia” esetében.
Megpróbálok tehát egy gondolatsort megfogalmazni, ami talán segít eldönteni, hogy mi az, ami a demokráciát definiálja, és segít átlátni a tudatos politikusi ködösítésen. Ezen próbálkozásom során igyekszek megszabadítani a szóba jöhető berendezkedéseket az ideologikus tartalomtól, és azok gazdasági működésére helyezni a hangsúlyt.
 
Ahhoz hogy a demokrácia értelmezhető legyen, meg kell vizsgálni milyen alternatívái vannak a demokráciának, azokat mi jellemezte, és hogy hogyan jöttek létre, ez sztori tehát az ókorban kezdődik. Az ókort, legalábbis európai szemszögből a következő országok léte határozta meg: Egyiptom, Mezopotámia, Perzsia, Görög városállamok, Róma. Rómával végződik a sor, mert Róma bukása lett megegyezéses alapon az ókor vége, és a középkor kezdete.
Mi jellemezte az ókori Egyiptomi berendezkedést? Nem vagyok történész, tehát a részletekbe nem szeretnék nagyon belemélyedni, de azt az általános műveltség részeként is lehet tudni, hogy Egyiptom gazdasága nagyrészt az öntözéses földművelésre épült, a kereskedelem jelentősége minimális lehetett, a kézműves ipar pedig alapvetően önellátás céljából jött létre. Az egyiptomi társadalomszerkezet alapját a papság hatalma képezte, amely egy elkülönülő domináns politikai elitet képzett. Ez a hatalom az adott társadalmi berendezkedés felépítéséből adódóan nem a magántulajdonból származott, hanem a papságon belüli pozíciókat megtestesítő hierarchiából. Egyiptomban létezett magántulajdon, a lakosság többsége többé-kevésbbé szabad paraszt volt, de ennek hatalmi szerepe gyakorlatilag nem létezett. A hatalomhoz a személynek a papság köreibe kellett bekerülnie, és ott a lehető legmagasabb rangig felküzdenie magát. Ezt a fajta berendezkedést én elneveztem bürokratikus államnak, mert itt egyetlen zárt államszervezet létezik, a hatalom pedig ezen szervezeten belül betöltött pozíciókban manifesztálódik.
 
Ez az egyiptomi berendezkedés a hierarchikus társadalom archetípusa, ahol nincs verseny, létezik egy erős, centralizált állam, a személyes hatalom pedig az ezen államon belül betöltött pozíción, és kapcsolatrendszeren alapul. Piac gyakorlatilag nem létezik, a politikai elit közvetlenül irányítja az erőforrások felhasználását.
 
Mezopotámia berendezkedése ettől nagyrészt eltér, mivel Mezopotámia a történelme során általában nem volt egységes. Külső hódítók időnként néhány száz évre dominálták a régiót, és azok létrehoztak egy harcos kultúrára épülő nemességet, sokszor etnikailag is elkülönülve az általuk meghódított népességtől, de ezek gyakran váltogatták egymást. Az egyiptomival körülbelül azonos időben létező Babilónia inkább volt városállamok laza szövetsége, semmint egy egységes birodalom. Abban viszont már megvan az egyiptomihoz való hasonlóság, hogy ezen városállamokon belül szintén a papság, illetve a harcosok alkotta arisztokráciája hoz létre egy merőben hierarchikus rendszert. Tehát itt belülről hierarchikus, és jobbára önellátásra berendezkedett városállamok között alakul ki valamiféle versenyhelyzet (amit aztán leginkább a külső hódítók nyernek meg).
 
A hasonlóság miatt ide érdemes beszúrni a korra egyébként jellemző berendezkedést, a törzsi társadalmat. Ez gyakorlatilag egységes, vagy hasonló nyelű etnikumok teljesen fragmentált közösségét jelenti. Nincs egységes állam, ebből fakadóan nincs aki a törzsek egymás közti vitás ügyeit szabályozott módon rendezni tudná, vagyis állandóak a törzsi háborúk. Magukon a törzseken belül rendszerint a magántulajdon nagyon korlátozott, ha egyáltalán létezik. A legtöbbször a törzsek belső struktúrája aránytalan többletjogot biztosít a törzs vezetőjének, és annak közvetlen kapcsolatrendszerének. Itt nem beszélhetünk hierarchikus pozícióról mint a hatalom forrása, helyette a kapcsolatrendszer megfelelőbb kifejezés. Emellett a magántulajdon, mint a törzs vezetőjének a tulajdona értelmezhet, így viszont a szerepe meghatározó.
 
Tehát kontrasztba állítva Egyiptommal, ez egy olyan berendezkedés, ahol létezik verseny, és az erőszakos, a hatalom forrása – a törzs vezetésén keresztül – a tulajdon. Állam gyakorlatilag nem létezik, a törzsek közötti szokásjog önkéntes betartása képez valamelyest korlátokat. A törzsek között létezik kereskedelem, de ennek jelentősége minimális, az egyes törzsek önellátásra és függetlenségre rendezkednek be.
 
 
 
Perzsia berendezkedésére az az alapelv a jellemző, hogy ott minden „termelőeszköz” -a kor értelmében a föld,- a királyé. A király pedig helytartókat (=alkalmazottakat) nevez ki, hogy a tulajdona dolgait intézze, illetve rendet tartson az egyes tartományokban. Ugyanez a struktúra ismétlődik lefelé, tehát ez is egy erősen centralizált,  hierarchikus berendezkedés. 
 
A velük egykorú Görögország megint csak nem ország, hanem városállamok gyülekezete, ami viszont már jelentősen eltér a korábbi ókori államoktól, hogy itt jelentős szerepet kap a kereskedelem mint bevételi forrás. Ez nagyon lényeges elem, mert a kereskedelem a magántulajdon intézménye, és az annak biztonságát szavatoló katonai erő nélkül működésképtelen. Állami alkalmazott kereskedőket nem nagyon motiválja a kapott fizetés, viszont nagyon erősen motiválná a korrupció, hogy többért adja el a rábízott javakat, az alkalmazójának csak kevesebbet vall be. Ezzel persze már magántulajdonra is tett szert….
A görög államok között is vannak eltérő berendezkedések, Athén és Spárta működése nagyon eltérő, Spártában inkább hierarchia van, az egyenlőség elvét követik, Athénban viszont egy kereskedelemre, magántulajdonra, az individuum szabadságára épülő rendszer jön létre, amelyet emiatt az első demokráciának is szokás nevezni. Ez a meghatározás Athén esetében is elsősorban a polgárok választási jogára fókuszál, tehát hogy egyáltalán voltak választások, és létezett még ha korlátozottan is választójog, és beleszólás a közügyekbe. Ez azonban szerintem a demokrácia kereteit illetően a jéghegy csúcsa, a lényeges az alapvető társadalmi struktúra, az erővonalak rajzolata, hogy mi szerint alakul ki, és maradhat hatalomban egy politikai elit.
 
Az időben sorra következő birodalom a római. Egy klasszikus, görög városállami mintából indul el, lehet hogy épp görög telepesek alapították, de feltétlenül görög mintára létrejött kultúrával. Róma fejlődése, birodalommá válása nagyrészt a saját köztársasági időszakára tehető, amikor Rómában is létezett a demokrácia valamilyen korlátozott intézménye. Ennek az alapját Róma esetében is a magántulajdon léte, az azt érvényesítő katonai erő és állami hatalom kombinációja képezte. Róma létezésének a második, hosszabb részét már a császárság alatt élte meg. Ekkor a választójog értelemszerűen erősen korlátozásra került, tehát a demokrácia klasszikus jellemzői eltűntek. Megmaradt viszont egy sajátos hármas kapcsolat.
 
A római állam rendelkezett a katonai hatalom felett, tehát egyfelől létrejön az azt irányító hierarchia, a római állam hivatalnokai képezte bürokrácia. Ennek a bürokráciának elsősorban végrehajtó szerepet szánt a római patríciusokból kialakuló politikai és társadalmi elit, amely a hatalmát a magántulajdona révén gyakorolhatta. Tehát a hatalmat olyan emberek gyakorolták, akik vagyonnal rendelkeztek, és ezen vagyon sorsát személyesen irányították, akik ezt rosszul csinálták, azok kikerültek a hatalomhoz férők köréből. Akik jól csinálták, azok pedig gyarapíthatták. Össze tudott kapcsolódni a magántulajdon köré kialakuló jogrendszer, és az ezt mintegy burokként magába foglaló államszervezet, amelynek a fő szerepe a külső erőktől való védelem, és a kialakult belső térben az egyes tulajdonosok vitás ügyeiben való közös pont, vagyis a bíróság, és azzal párhuzamosan a bűnüldözés. Ezek kettőssége lehetővé tette, hogy a társadalomban egyszerre legyen jelen a verseny, és a biztonság. A versenyt megteremti a magántulajdon felett gyakorolt korlátlan rendelkezés joga, és a verseny tárgyát a magántulajdon képezte eszközök lehető legjobb kihasználásáról szól. A biztonságot pedig nem a magántulajdonos magánhadserege teremti meg, hanem a közösen működtetett állam hadserege és „rendőrsége” amely egyúttal fellép a szabályokat áthágó többi tulajdonossal szemben is.
 
Ez a berendezkedési minta lehetővé tette a sajátos ókori globalizáció, és kapitalizmus kialakulását. Az ókori „kapitalizmus”, -ahol a hatalom elsősorban magántulajdonon alapul- megteremtette, persze az olcsó rabszolgamunkára alapozva az árutermelés fokozatos dominanciáját, és ezzel együtt az egyes birodalmon belüli régiók munkamegosztását. (pl. a római birodalomhoz csatolt Egyiptom szerepe az élelmiszer-termelés lett, míg Hispánia pedig nemesfémek termelését végezte)
Ugyanezek az elemek, már a rómait megelőzően, a görög berendezkedésben is megjelennek, de sokkal kisebb méretekben, azzal párhuzamosan, hogy Athén nem tudta kiterjeszteni a hatalmát az egész Földközi tengerre, míg Róma igen.
A római birodalom, és a görög városállamok társadalmi berendezkedésére az jellemző, hogy létezik verseny, de ez a verseny szabályozott, létezik állam, amely közepesen erős, és centralizált, a szerepe pedig elsősorban az, hogy biztonságos kereteket hoz létre a tulajdonosokból piaci szereplővé átlépő gazdasági-politikai elit számára a gazdasági versengésükhöz. Itt tehát létezik piac, és az globalizált – amennyire az állam keretei engedik, továbbá a legjellemzőbb, hogy a hatalom forrása a magántulajdon. Ezek a jellemzők szerintem a demokrácia archetípusát fogalmazzák meg.
 
 
 A római birodalom bukását követően a kora középkor gazdasága, gyakorlatilag már maga Róma bukása alatt átalakult, és a „római kapitalizmus”---ban általánossá vált árutermelést felváltotta az önellátás. Ez elsősorban az új helyzetet domináló északi barbárok hozadéka, de nyilván közrejátszhatott benne egyéb erőforrások kimerülése is. A néhai Róma keleti felén, Bizánc pedig egy olyan átalakuláson megy keresztül, ahol a patríciusok képezte magántulajdonon alapuló hatalom és a bürokrácia képezte hierarchikus hatalom küzdelméből az utóbbi kerül ki győztesen. A folyamat végére Bizánc egy centralizált, hierarchikus, ugyanakkor a hierarchián belül egy kaotikus, egyszemélyi vezető helyett egy kapcsolatrendszer irányítja az országot. Ez nem volt hatékony, és Bizánc több évszázadnyi vergődés után végül a feltörekvő muszlim országokkal szemben elesik.
Az európai területeken, Róma felbomlása után megszűnik a közbiztonság (barbárok), ezzel párhuzamosan az árutermelés és a kereskedelem működésének a feltételei is. Gyakorlatilag ebben a szituban az tud kereskedni, akinek megvan hozzá a szállítóeszköze, és a katonai ereje is hogy megvédje azt. Ilyen kevés van, ezért a kontinens nagy része berendezkedik önellátásra. A létrejövő feudalizmus alapját önellátó uradalmak, illetve települések sokasága jellemzi. Ebben a rendszerben kezdetben megpróbálják utánozni az ókori keleti társadalmak centralizációját, de ehhez nem alakul ki bürokrácia, hivatalnokréteg (erre nincsenek erőforrások, pénz, szabad munkaerő) ehelyett a hűbéri rendszer alakul ki, földadományokkal. Ezen földadományok révén egy mezőgazdaságra és magántulajdonra épülő társadalom alakul ki. Ebben a társadalomban nincs központi állam, vagy annak a szerepe merőben szimbolikus (pl. Német-Római császárság) A magántulajdon biztonságát a tulajdonos magánhadserege biztosítja, tehát a verseny jellegéből fakadóan erőszakos. Nem az erőforrások optimális felhasználása – és a komparatív előnyök kihasználására a kereskedelem – jelenti a hatalomhoz vezető utat, hanem az erőszak, a szomszéd birtokos javainak az elrablása, a földjének a sajáthoz csatolása. Persze csak annyi erőszakkal, hogy a többi nemes (=tulajdonos) ne fogjon össze ellenünk.
 
Ennek a rendszernek a lényege hogy létezik verseny, nem létezik erős állam(bürokrácia), a verseny erőszakos, a hatalom a magántulajdonon alapul, a piac létrejöttét a közbiztonság és az egységes jog hiánya megakadályozza, ezért a piac fragmentált, lokális monopóliumok halmazából áll, amelyeket erőszakkal hoznak létre és tartanak fenn.
  
A középkorból való kilépést a korábban szimbolikus királyi hatalom megerősödése, és a hatalmának új alapokra helyezése hozza létre. A királyi hatalom korábban a saját tulajdonban lévő földterületek termelésére alapult, a változásokkal már a magántulajdonosok többé-kevésbé önkéntes hozzájárulása erősíti a királyt. Ez a fajta hozzájárulás gyakorlatilag épp a földtulajdonosok hatalmának a korlátozása végett jön létre. Ezek a magántulajdonosok, amelyekre az újfajta királyi hatalom támaszkodhat, klasszikusan kereskedők, illetve kézművesek, a középkori keretek között létrejövő városok polgársága. Ez a fajta berendezkedés a későbbi korok során tovább fejlődik, és kialakul egy abszolutizmus. Ez a királyi hatalom főségére épít, amely királyi hatalom az államszervezetet alkotó bürokráciára, és az állandó hadseregre támaszkodik. Ezeket a kereskedelem, és az ipar adóztatásával tartja fenn, az földbirtokos arisztokrácia szerepe részben háttérbe szorul, részben pedig átalakulnak mezőgazdasági árutermelővé. (Ugye ez nem mindenhol játszódik le, Kelet-Európában épp a földbirtokosok hatalma nő meg, a polgárság pedig kiszorul, és ez párosul a királyi/birodalmi hatalom korlátaival is)
Az abszolutizmus sok szempontból visszatér a korábban demokratikus archetípusként leírt görög-római társadalmi modellhez, azonban tovább is fejlődik, és a 18. század végén Észak-Amerikában, aztán a 19, század során  Nyugat-Európában,  létrejön a klasszikus szabad versenyes kapitalizmus, és a hozzátartozó társadalmi forma a liberális demokrácia, korlátozott választójoggal. Ez utóbbi nagyon fontos szempont. Ezek a korai demokráciák rendre hordoztak valamilyen cenzust, megválogatták hogy kik vehetnek részt a választásokon. Ez a különbség nagyon fontos, mert a cenzus révén a választójog súlypontja a vagyonnal rendelkezők kezében volt, tehát a hatalom a kezdeti demokráciákban egyértelműen a magántulajdonból fakad, a bürokrácia szerepe ezt kiegészítő, illetve elsősorban a magántulajdon mint hatalmi bázis biztonságát teremti meg.
 
Tehát összefoglalva, korai liberális demokráciákban létezik verseny, ez szabályozott jellegű gazdasági verseny, létezik állam, amely közepesen erős, és a szerepe a belső piac fegyveres védelme, érdekeinek érvényesítése, és a piaci szereplők közti nézeteltérések rendezése. A hatalom forrása egyértelműen a magántulajdon, és ezt bárki megszerezheti, ha kellően ügyes (tehát nagy a mobilitás a társadalmon belül, erősen cserélődik az elit/középosztály)
 
 
A 20.század elején ezek a korai demokráciák átalakulnak, illetve még jellemzőbb, hogy az abszolutizmusból nem demokráciába lépnek át társadalmak, hanem egy másik ágon indulnak el, ami a kommunizmus. A kommunizmus spontán módon két országban jutott hatalomra, az egyik Oroszország, amely épp a feudalizmusból próbált az azt megelőző években az abszolutizmus képezte gyorsabb fejlődési lehetőséggel élni, illetve onnan egy még polgáribb korai demokráciává átalakulni, és Magyarországon, ahol szinte tükörképszerűen ugyanez történt. A kiinduló berendezkedés mindkét esetben egy abszolutizmus, ahol a hatalom forrása elsősorban a magántulajdon, és másodsorban a bürokrácia. (Svejk, Gogol miliője) A bürokrácia jelenti elsősorban az értelmiségi, állami alkalmazottak körét, és ők alkotják a középosztályt, karöltve a vállalatok jellemzően alkalmazott értelmiségével. A tulajdonos középosztály jórészt hiányzik. A tulajdonosok jellemzően arisztokraták, vagy iparmágnások, nagyok a vagyoni különbségek.
A kommunista átalakulás lényege, hogy ez a bürokrácia egy erőszakos hatalomátvétel, egy forradalom révén megszabadul az őt korábban alkalmazó, és másodrendű szerepbe kényszerítő tulajdonos osztálytól. Vagyis, az állami hivatalnokok egy jó része, és a hadsereg egyszerűen átáll a forradalom oldalára, elzavarják, illetve fizikálisan kiirtják a korábbi gazdasági-politikai elitet, a helyére a legalsó osztályokból, de leginkább a velük szimpatizáns alkalmazott értelmiségből válogatnak újakat. Az így kialakuló társadalmi rendszerben nincs már hatalmi szerepe a magántulajdonnak, létrejön helyette egy nagyon erősen centralizált állam, az erőforrások elosztásáról közvetlenül a politikai elit, a bürokrácia dönt (tervgazdaság), a hatalom forrása  pedig a bürokráciában betöltött pozíció, és a kapcsolatrendszer lesz. Választójog, és piac értelemszerűen nem létezik. Ez a társadalmi modell az ókori egyiptomi-perzsa modell újkori változata, struktúrájában teljesen azonos vele.
 
 A korai újkori demokráciák egy része (főleg Európa) egy harmadik úton indul el. Ezen az úton a társadalmi berendezkedés úgy módosul (a korai liberális demokráciából) hogy a magántulajdonnal szemben megerősödik a bürokrácia szerepe. A bürokrácia, az állam olyan szerepeket kezd átvenni, amelyek a klasszikus demokratikus archetípusban nem voltak jelen, illetve a politikai demagógia szülte módon mégis (kenyeret és cirkuszt Rómában). Az állam felvállalja az általános közoktatást, aztán kialakulnak állami működtetésű közintézmények, állami nyugdíjrendszer, állami egészségügy, állami irányítású és adókon keresztül finanszírozott közlekedés, infrastruktúra, az oktatási rendszer részeként kutatás-fejlesztés. Ezt a hatalmi eltolódást kíséri – még nem világos hogy ok, vagy okozat – a választójog kiterjesztése fokozatosan, kezdetben a vagyoni cenzus megszűnése, majd a nők választójogának a megadása is. Ezzel az átalakulással, a demokrácia „demokratikusabbá” válik, mivelhogy több ember szavazata dönti el a politikai hatalmat, és azon belül hogy a bürokrácia és a magántulajdon hatalmi szerepe között merre billen el a mérleg. Ez a fajta berendezkedés tág teret kínál a magántulajdontól független bürokráciának, ahol a hatalom forrása egyre kevésbé a birtokolt vagyon, hanem sokkal inkább a birtokolt hierarchikus pozíció, és még inkább  a hierarchia tagjaival kialakított személyes kapcsolati háló. Továbbra is létezik piac, amely globális, ugyanakkor az egyes államok saját gazdasági tevékenysége, a támogatások rendszere ezt a piacot eltorzítja. Az átalakulás egyes fázisaiban a korábban globális piac egyes termékcsoportokban fragmentálttá válik, és lokális monopóliumokra bomlik. A lokális monopóliumok kialakulását elősegíti hogy az állam nagymértékű gazdasági tevékenysége, és újraelosztása révén a nemzeti össztermék jelentős részét nem piaci keretek között költik el, hanem azt a mindenkori politikai elit közvetlenül irányítja. Ez az irányítás egyúttal lehetővé teszi hogy létrejöjjön egy korrupciós piac, ahol egy-egy állami megrendelés elnyerése a bürokrata döntésétől függ, és aminek szabott ára van, így a pozíció képezte politikai/bürokratikus hatalom elcserélhető legyen magántulajdonra, készpénzre.
Ez a modern szociáldemokrácia modellje, összefoglalva: Erős, újraelosztó állam, részben fragmentált, részben globális piac, az állam szerepe a gazdasági verseny terének megteremtésén, és biztonságának megvédésén túlterjeszkedik, szociális feladatokat lát el, erőforrások elosztását végzi a kommunizmushoz hasonlóan közvetlen módon. A hatalom megoszlik a magántulajdon és a bürokratikus pozíciók birtokosai közt. A politikai és a tulajdonból fakadó hatalom egymásra átváltható (szavazatvásárlás vs korrupció).A választójog általános, a politikai hatalom megszerzésének az eszköze a demagógia/populizmus.
 
 
 Mint kihalt oldalági fajról, érdemes említést tenni fasizmusról. A fasizmus (vagy inkább nemzeti szocializmus, de ezek nem is egységesek, fasizmus az olaszoké) a szocializmus egy válfaja, tehát a kommunizmus egy gyengített verziója. Viszonylag kevés a minta, tehát ez Német, Olasz, és Spanyolországban jött létre. A kiinduló forma minden esetben egy abszolutizmus, ahol a bürokrácia és a magántulajdon valamilyen dinamikus egyensúlyban volt, a fasizmus megjelenése ezt úgy módosította, hogy a bürokrácia felé tolta el a hatalom súlypontját. Itt is felbukkan a szociáldemokráciára jellemző állami feladatok túlterjeszkedése, német autópályák, illetve a háborús propaganda, ahol az állam a megnövekedett szerepű bürokráciát úgy kívánja legitimálni hogy területszerző háborúkba kezd. A kommunizmusnál kevésbé, a szociáldemokráciánál erősebb a bürokrácia kiszorító szerepe, de ezt részben okozhatta a hadigazdaságokra való áttérés a megvalósult esetekben. A kommunizmushoz hasonlóan a létrejöttét nagyban támogatta, ahol a kiinduló bürokrácia vs magántulajdon mérlegben a bürokrácia volt az erősebb, vagy legalábbis megvolt a populációban az igény arra, hogy a magántulajdon birtokosaitól „védjék meg” őket. A fasizmus/nemzeti szocializmus megszünteti a választójogot, és ezzel a  szabályozott versenyt a politikai hatalomért. Az így kialakuló helyzetben a politikai hatalom megszerzése csak erőszakosan mehet végbe (pl. Hosszú kések éjszakája). A magántulajdon szerepe háttérbe szorul, de nem szűnik meg teljesen, az állam továbbra is támaszkodik a magántulajdonkosokra.
Összefoglalva: Erős, centralizált állam, amely újraelosztó és egyéb funkciókat is átvesz. Ez párosul egy részben fragmentált, részben globális piaccal, és az erős államnak erős a közvetlen erőforrás allokációs funkciója is. Nincs választójog, ezért a politikai hatalom megszerzése csak erőszakos úton történhet. A hatalom megoszlik a magántulajdon és a bürokrácia között, a súlypont a bürokráciára tevődve. 
 
Persze, ez nyilván magánvélemény, de úgy gondolom, hogy a korai újkori liberális demokráciák állnak legközelebb ahhoz amit demokráciának illik nevezni, a demokrácia és a szocializmus hibridjéből született szociáldemokrácia a demokratikus jogokat látszólag kiterjesztette, mivel létezik az általános választójog, de valójában ez leginkább azt eredményezte, hogy a bürokrácia szerepét felerősítette. Az már megvalósítás kérdése hogy konkrétan mik a hatalmi arányok a bürokrácia és a magántulajdon között, de a GDP arányos állami költségvetés jó támpontot adhat ehhez. Ahol ez meghaladja a 40%-ot ott bizony a bürokrácia élvez tetemes hatalmi előnyt.
A demokrácia legfontosabb jellemzője véleményem szerint a keretrendszer, amely szabályozott, és kívülről katonailag védett kereteket kínál az azon belül zajló szabályozott gazdasági versengésnek. Egy ilyen társadalom csak akkor tud hatásosan működni, ha adott a magántulajdon hatalmi primátusa a bürokrácia felett. Amint ez felborul, a bürokrácia a megszerzett hatalmat saját szerepének erősítésére fogja fordítani, és hacsak gazdasági korlátokba nem ütközik, elviszi a rendszer a kommunizmusig, hogy a magántulajdont teljesen ki is szorítsa. Vagy, mint ahogy az Magyarország esetén látható, a demokrácia bomlása a feudalizmus felé alakítja vissza a társadalmat, amit az egyre jobban fragmentálódó piac, a növekvő állami újraelosztás, és aztán annak értékesítése jellemez a korrupciós piacon.
 
Szólj hozzá!

A nyugdíjrendszer és a demográfiai válság kapcsolata

2009/03/07. - írta: ardywal

A demográfiai válság

 

Demográfiai válságból többféle van, mert ugye a népességváltozásnak két lehetséges rossz alternatívája van: amikor túl sokan vagyunk, meg amikor túl kevesen. Mind a kettő probléma, és ez esetben létezik, és követendő az arany középút.

 

A demográfiai válság túlnépesedős verziója a jellemző a 3. világ országaira, elsősorban Ázsiára, illetve Afrika egyes részeire, és a demográfiai válság másik ága, az elöregedés a jellemző Európára, és Japánra. Az Egyesült Államokra érdekes módon nem, pedig rengeteg, a demográfiai válság elöregedéses változatának az okai közül ott is jelen van. A továbbiakban a minket jobban érdeklő elöregedéses változattal szeretnék foglalkozni.

 

Erről a témáról, mármint magát a jelenséget rengetegen leírták, és mivel én nem vagyok képzett szociológus, vagy demográfus, ezzel nem is akarok se vitába szállni, vagy elismételni azokat a dolgokat. A lényeg alapvetően egyszerű, egy adott populáción belül a népesség fenntartásához nem születik, illetve nő fel elegendő számú gyerek, miközben az idősek várható élettartama megnő. Emiatt a korfa alakja megváltozik. Ezek igazából semleges nézőpontból végzett objektív, vagy annak tetsző tudományos megfigyelések. Én a dolgok gazdasági és politikai oldalára szeretnék koncentrálni, a jelenség következményeire, és az okaira is.

A demográfiai válság legfontosabb következménye, gazdasági oldalról, hogy megváltozik az eltartók és eltartottak számaránya. Egyre kevesebb eltartó kénytelen egyre több inaktív embert eltartani, ezért egyre több jövedelemre kell szert tennie, és erről lemondania az inaktív idősek javára.Vagy ha növelni nem képes, akkor az eddigi fogyasztását kell csökkentenie. Ennek az egyenes következménye, hogy egy elöregedő társadalom vesenyképessége nagyban romlik, mert az egy szem aktív munkavállaló bérébe beépül a mögötte álló inaktív nyugdíjasok eltartásának a költsége is. Ez a fajta elöregedésből származó versenyképességi hátrány elsősorban azokat az országokat sújtja, amelyek nem rendelkeznek olyan felhalmozott infrastuktúrával, ipari potenciállal, működőtőkével, ami a csökkenő számú aktív munkavállaló szerepét át tudná venni, és így a jólétet fenn tudná tartani. Ezek az országok elsősorban a munkaerejük bérbeadásából élnek, tehát az egyetlen exporttermékük szenved versenyképességi eróziót. Evidens, hogy a csökkenő versenyképesség vagy rövid távon életszinvonal csökkenést okoz - kevesebb pénzt lehet elkölteni - vagy egy átmeneti fogyasztási buborékot követően a gazdaságnak csődhelyzettel kell szembesülnie.

 

A demográfiai válság súlyosságát azonban alapvetően nem is az egyszeri versenyképességi hátrány okozza, hanem az, hogy a folyamat pozitív visszacsatolást hordoz magában. Attól kezdve, hogy az aktív munkavállalóknak egyre több idős eltartottról kell gondoskodniuk, kevesebb erőforrásuk marad gyerekeket felnevelni. Tehát a nyugdíjasok számarányának a növekedése olyan direkt hatással van magára a reprodukciós rátára, a gyerekvállalási hajlandóságra, hogy azt csökkenti, és ezzel saját magát felerősíti. Tehát a demográfiai válságban a legnagyobb fenyegetést a dolog önerősítő jellege okozza, ami miatt egy olyan társadalom, amely egyszer már eltért negatív irányba a 2.1-es önfenntartást jelentő reprodukciótól, borzasztóan nehéz onnan visszatalálni a fenntartható állapothoz. Ahoz hogy ez sikerüljön a társadalom egymással ellentétes érdekű tagjainak kellene megegyeznie, és áldozatokat hozni, vagy az egyiknek, jelent esetben a fiatalabb generációnak kellene az akaratát, és az érdekeit rákényszeríteni az idősebbekre, akik már gazdaságilag inaktívak.

 

Itt kerül bele a képletbe a nyugdíjrendszer. Nyugdíjrenszerből többféle van, az alapvető eltérést a járadék alapú, ez a biztosítási, vagy pénzpiaci megoldás, és a járulék alapú, ami állami rendszerű, ez utóbbit szokták felosztó kirovó rendszernek is nevezni. Magyarországon jelenleg a kettő keveréke van jelen, de a jellegét tekintve igazából a járulék alapú, felosztó kirovó nyugdíjrendszer dominál.

A nyugdíjrendszer az az állami vagy magánbankokon keresztül megvalósuló intézmény, ami az aktív munkavállalók jövedelmét átcsatornázza az inaktív nyugdíjasok felé. A járadék alapú rendszerekben a majdani nyugdíj két dologtól függ, a befizetések összegétől, és a kifizetésig realizálható kamat nagyságától. Ezt fontos hozzátenni, mert ez a fajta nyugdíjrendszer bár biztosítja azt a fajta igazságosságot, hogy mindenki csak annyit kaphat vissza a rendszerből, amennyit befizetett, kiszolgáltatott a mostanihoz hasonló pénzügyi és gazdasági válságokkal, illetve háborúkkal szemben.

A biztosítási, vagy megtakarítás alapú nyugdíjrendszer arra épül, hogy az aktív munkavállaló a pénzügyi rendszerbe fekteti a jövedelme egy részét, arról jelen időben lemond, a pénzügyi rendszer pedig ezeket a pénzeket átcsatornázza olyan területre, ahol a lehető legnagyobb profittal az befektethető. Ez normális körülmények között beruházásokat jelent, tehát olyan eszközöket, gépeket ingatlanokat amelyek értéket képesek előállítani, tehát adott a fundamentális alapja annak, hogy ha emberünk akár utódok nélkül fejezné be evilági pályafutását, az ő megtakarításaiből létrehozott beruházások, és gépek képesek értéket előállítani, tehát fedezni az ő nyugdíját, miután inaktívvá vált. Ha viszont háborúk, vagy gazdasági válság okán,ezeket a megtakarításokat rossz módon fektették be, pl fogyasztási hitelek finanszírozásába, vagy az abból épült gyárakat az ellenség lebombázza, akkor a nyugdíjfedezet eltűnik.

Ezzel szemben, az állami, felosztó kirovó nyugdíjrendszerben nincs ilyen jellegű teljesítményelvű igazságosság. Ezek működésében az alapfeltevés az volt, hogy az emberek mindig fognak kellő számú gyereket nevelni, tehát az mindig megoldható, hogy az aktív generációtól jelen időben átcsatornázott összeget, tartalékolás és befektetés nélkül az idősek eltartására fordítsák. Ebben a rendszerben a nyugdíj összege csak egy laza összefüggést mutat a befizetésekkel, mert akár több év járulékfizetés után sem tesz szert a befizető nyugdíj jogosultságra, de akár minimális befizetéssel is jogosulttá válhat egy ezzel nem összefüggő magasabb nyugdíjra. Ez a fajta nyugdíjrendszer - igazságtalanság, vagyis a teljesítmény elv, vagy egyenlőség elvének a hiánya különösen abban csapódik le, hogy az ilyen nyugdíjrendszereket kivétel nélkül az állam üzemelteti, tehát azokban az országokban, ahol felosztó kirovó nyugdíjrendszer van, ott mind az elvonások mértéke, mind a nyugíj mértéke nem az egyéni teljesítménytől függ, azt az állam dönti el, és ez politikai kérdés.

 

Visszatérve a korábbi kiemelt részhez, a felosztó kirovó nyugdíjrendszer különösen érzékeny arra, hogy pozitív visszacsatolás révén a meglévő eltartó-eltartott inaktív arányt jelentősen megnövelje, elvileg mindkét irányba, de gyakorlatilag ez kivétel nélkül mindenhol ahol bevezették, demográfiai válságot, vagyis elöregedést okozott.

Ez az állítás elsősorban és, különösen igaz a volt szocialista országokra, beleértve Oroszországot és egész Kelet-Európát is. A válság az európai országok mindegyikében jelen van, de a legsúlyosabb Kelet-Európában, és hasonlóan drámai Dél-Európában, illetve a német nyelvterületen, Németországban, és Ausztiában is. Ez a kettő különsen abból a szempontból veszélyes ránk nézve, hogy előszeretettel tekintjük főleg Németországot mintának. Ettől valamivel kevésbbé veszélyes a helyzet Franciaországban, és a Skandináv országokban, de Európában a kivételt két ország jelenti csupán, az egyik Írország, ahol körülbelül teljesül a demográfiai egyensúly, a másik Ciprus. Figyelemre méltó összefüggés, hogy keletről nyugatra, illetve délről északra a demográfiai állandó rendre növekszik,  és épp Európa északnyugati sarkában, vagyis Írországban a legnagyobb. Hozzá kell ehez tenni, hogy pl Franciaország demográfiai jellemzőit komolyan befolyásolhatják a szinesbőrű bevándorlók eltérő életformája, bár ennek kb megfelelnek a Kelet-európai cigányok, illetve a Németországi törökök.

 

A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer alapvetően két csatornán át okozza az elöregedést. Az egyik a már fent említett jövedelem elszívás, ami megfosztja az akítv generációkat mind az egyéni megtakarítás lehetőségétől, és attól is hogy gyerekeket neveljen. Családonként legalább kettőt. Minden aktív munkavállaló, elvben a nyugdíját úgy biztosítja be ebben a rendszerben, hogy befizeti a rá kirótt nyugdíjjárulékot, illetve felneveli azokat a gyerekeket, akik majd felnőttként befizetik azt a pénzt, amit ő nyugdíjasként felvehet. Tehát azok az emberek, akik nem neveltek fel 2 gyereket, hanem csak 1-et, körülbelül a "nyugdíjbefizetési" kötelezettségeik 25%át megspórolták. Ez az egyén számára óriási anyagi előnyt jelent, és a megszerzett státusszimbólumok révén társadalmi elismertségre is szert tesz. A társadalmi elismertség pedig azt jelenti, hogy az ilyen embereket a többség utánozni kezdi. Ez lesz a követendő minta, ezért a többség áttér szintén az egykézésre. Ez ma Magyarországon megvalósult: a reprodukciós ráta 1.34, tehát 3 nőből 2 nevel élete végig 1 gyereket, és csak 1 vállaja be a kettő közül a 2. gyereket. De ha etnikai arányokat is figyelembe vennénk, nyilvánvaló hogy míg a cigányoknál rendre a 3 vagy azt meghaladó gyerekszám a társadalmi norma, addig a magyarok körében inkább az 1, vagy az 1 sem. Tehát a felosztó kirovó nyugdíjrendszer egyfelől az anyagi motiváción keresztül közvetlenül is a gyerekvállalást gátolja, az egykézésre motivál.

A másik ág még súlyosabb, ez pedig a politikai csatorna. A nyugdíjasok rendelkeznek szavazati joggal, a társadalom másik eltartott csoportja a gyerekek nem. Ettől kezdve bármely kérdésben, ahol el kell a politika szintjén dönteni, hogy 1 Mrd forintot a nyugdíjasok, vagy a gyereket nevelők kapjanak, akkor a politika mindig a nyugdíjasokat fogja választani, mert neki szavazatokra kell optimalizálnia, tehát csak azok érdekeit fogja figyelembe venni, akiknek szavazati joga van. Ez a politikai csatorna azt eredményezi, hogy az állam, amelyik felvállalta, sőt az alkotmányába beépítette a nyugdíjhoz való jog" fogalmát, óhatatlanul erősíti a demográfiai válságot, nem csak a nyugdíjasok számának a növekedésén keresztül generálva többlet kiadásokat, hanem még az azoknak folyósított összeg, fejenként is növekedni fog, vagy ahogy most láthajtuk, a legvadabb gazdasági válság közepén is elképzelhetetlen, hogy a szavazataikért kapott 13. havi nyugdíj megszűnjön. Márpedig az napnál világosabb, hogy azok az emberek, akik ezt most kapják, ezért cserébe semmilyen befizetést soha nem tettek, ez semmi más, mint politikai szaloncukorka.

 

Ezt a tényt, se a politika, sem az általában baloldali ideológiával átitatott szociológia mint szakma, vagy tudományterület soha nem fogja elismerni. Ezzel a saját legitimációját vonná kétségbe, pedig a pozitív visszacsatolás ami a rendszerbe van építve, folyamatosan csökkenő gyerekszületéseket, gyorsuló elöregedést jelez előre. Ez a probléma ütközőpályára állította egész Európát, de főleg Kelet és Dél Európát a valósággal.

A nyugati országokban, amelyeket példaként szoktunk magunk előtt látni erre a problémára szintén nem találtak megoldást. Illetve azt találták ki megoldás gyanánt, hogy ha Európában fogyik a népesség, a világ többi részén pedig népességrobbanás van, akkor jó ötlet a kettőt kiegyenlíteni, és népességet importálni a világ túlnépesedő részéről. Ezzel csak az a baj, hogy nem tudunk 1 vagy maximum 3 éves gyerekeket "importálni". Vagy ha igen, azzal a probléma nem oldódik meg, mert azokat megintcsak valakinek a költségén fel kell nevelni, márpedig az egyén arra van motiválva, hogy a gyerekeken spóroljon. Mivel felnött férfiakat és nőket importálunk mondjuk Afrikából, vagy Ázsiából, azok hozzák magukkal az ott elsajátított kultúrájukat. Ami gyökeresen inkompatibilis az európaival. Ezek az emberek nem tudnak, sok esetben nem is akarnak beilleszkedni, és főleg nem azért jöttek ide, hogy elvállalják az európaiak által nekik kiosztott piszkos melót. Ők alapvetően dúskálni jönnek az európai szoc. rendszeből, vagy éppen kihasználni az európaiak békéhez szokott puhaságát, naivitását, és csellel vagy erővel kifosztani, kihasználni őket. Még azok is, akik valamilyen szakképzettséggel, és nyelvtudással érkeznek, és valóban dolgozni akarnak, a társadalom pozitív tagjai kívánnak lenni, a hozott szokásaik, különsen a nők helyzetét illetően nem illeszthetőek az európai értékrendhez.

 Naivitás lenne azt várni, hogy az otthon csadorba kényszerített, gyerekként kezelt, vagy éppen állatként adott-vett, vagy Afrikában a csikló megcsonkításával "hűségessé" tett nők társadalmából érkezett emberek képesek lesznek egyenrangú félként kezelni az itteni nőket, az ebből, és a már fent említett negatív európai szelektív bevándorlásból fakadó problémák többet ártanak Európának, mint amennyit használnak a demográfiai problémának. Elég csak a 2006-7es Párizsi autógyújtogatásokra, a londoni késelés sorozatra gondolni, vagy akár magára a 9/11 terrorcselekényere, azt is jobbára európai muszlim bevándorlók beilleszekedni nem hajlandó gyerekei követték el. Európának mereven le kellene zárnia a határait, a tovább bevándorlásnak gátat vetni, a beillszekdni nem akaró, vagy nem tudó, akár másodgenerációs bevándorlókat pedig ki kell utasítani Európából,  akár olyan módon is, hogy a forrás országokba való visszatelepülésüket segíteni. Ezzel ezek az országok is nyerhetnének, tudást,  szakértelmet. Vagy legalább munkaerőt.

Megoldás

 

 A megoldás, ha egyáltalán létezik, a nyilvánvaló tüneti kezeléseken túl, a gyereknevelés és a nyugdíjrendszer negatív motiváló kapcsolatának a megszüntetése kell hogy legyen, és annak átalakítása egy motiváló kapcsolattá, tehát hogy a jövőbeni jólét nagymértékben függjön attól, hogy aktív munkavállalóként az illető hajlandó volt-e gyerekeket vállalni vagy sem.

A jövőre nézve stabil megoldás az lenne, ha mindeféle nyugdíjrendszert egyszerűen felszámolnánk, és betiltanánk. A helyét sóval beszántjuk, vagyis törvénnyel tiltjuk hogy nyugdíjcélú, akár járadék alapú nyugdíjrendszer jöhessen létre. Mi lenne ennek a hatása? Nyilván sokak szerint nyugdíjas holokauszt, tömeges éhhalál. Véleményem szerint nem ez, hanem az értékek helyükre kerülése történne. Senki nem nézné végig, hogy a saját szülei, vagy nagyszülei éhenhaljanak, vagy megfagyjanak. Attól kezdve, hogy nincs nyugdíjrendszer (és értelemszerűen nyugdíjjárulék sem) az aktívaknak megvan a forrása arra, hogy közvetlenül, az állam beiktatása, annak korrupciója, politikai érdekei és egyebek nélkül eltartsa a saját hozzátartozóit. Ez egy kőkemény motiváció teremtene arra, hogy KELL gyerekeket nevelni, mert anélkül idősen hajléktalanság jön, és így már más színben tűnik föl a gyerekek nevelése is, hiszen a szülő számára nem mindegy hogy egy leendő narkósba, vagy börtöntöltelékbe öli az erőforrásait, vagy egy olyan gyerekbe akiből mentálisan ép felnőtt lesz, aki képes, és hajlandó is lesz eltartani őt. Talán ez utóbbi az igazi nyereség, a nyugdíjrendszer eltörlésében, az erkölcsi megtisztulás, az hogy az emberek nagyobb hányada lesz képes megkülönböztetni a hazugságot a valóságtól, és a helyest a helytelentől.

bocsánat a hosszú írásért, és tisztelet annak aki idáig eljutott

Ardywal

 http://www.indavideo.hu/video/Hulyek_Paradicsoma_Idiiocracy?action=video_site&video_title=Hulyek_Paradicsoma_Idiiocracy%3Ftoken%3D8353eceac927ad90bfbbc1219e78fdb0

19 komment

Világgazdasági egyensúlytalanság

2008/12/07. - írta: ardywal

Fogyasszak, vagy termeljek?

 

 

Természetesen mindenki fogyasztani akar, elvégre nem a munkától lakunk jól, van fűtés a lakásunkban, veszünk autót, és benzint bele. A munka csak arra kell, hogy legyen mit elfogyasztani. De persze ha ez megkerülhető más úton, akkor az még jobb, hiszen mennyivel kényelmesebb munka nélkül hozzájutni ahoz a pénzhez, amivel fogyasztani lehet, mint munkával.

 

Ez a "praktikus", bár kissé rövidlátó gondolkodásmód vezetett a világgazdaság utóbbi időben tapasztalt egyensúlytalanságához. De persze a történet ennél sokkal bonyolultabb.

A dolog kezdete a másik híres válsághoz (ez a mostani is az lesz, majd számozzák őket) kapcsolódik, az  1929-33-ashoz.  Az akkori válság eredendően egy túltermelési válság volt, legalábbis ezt a kifejezést előszeretettel hozzák összefüggésbe vele.

 Az kevéssé ismeretes, de a 29s válságot megelőző időszak az addigi gazdaságtörténet legdinamikusabb gazdsági fejlődésének az időszaka volt, különösen az Egyesült Álllamokban. Az USA az első világháborúban elsősorban mint beszállító vett részt, háborús pusztítás egyáltalán nem érte, a kereslet növekedése, különösen az európai Antant országok részéről komoly lökést adott az amúgy is prosperáló, fejlődő gazdaságának. A világháború végén az USA egyértelműen rákerült arra a pályára, ami megalapozta a 2. világháborútól kezdve már egyértelmű domináns szerepét a világgazdaságban, és a politikában is. Mindez párosult egy hihetetlenül dinamikus technikai fejlődéssel. Az 1915-1929-es időszak a modern technikai civilizáció legjellemzőbb vivmányainak a megjelenését hozta, nagyon rövid idő alatt. Megjelentek, és elterjed a robbanómotorral szerelt autómobil, az elektromosság, az első erőművek, és villamos hálózatok, a villamosok, a telefon, a rádió, a repülés, a kémia robanásszerű fejlődése ekkor hozta létre az első müanyagokat is. Tehát ez a korszak nagyjából a tudomány addig elért eredményeinek a gyakorlati hasznosításáról szólt. Ez természetesen óriási eufóriával,és befektetési lázzal járt együtt. A termelékenység a gépesítés rohamos terjedése, és a munkaszervezés újításai eredményeképpen nőtt, és ezzel a termelés, a kibocsátás óriási tempóban tudta növelni az elfogyasztható javak mennyiségét. Ehez még hozzátartozik egy demográfiai változás is, mert ebben a korszakban esik nagyot a városokba tóduló népesség reprodukciós rátája, ami megváltoztatja az aktív-inaktív generációk számbeli arányát, és eltartásuk árát is. Tehát minden faktor közrejátszott abban, hogy nagyon gyors legyen a növekedés.

Ez a növekedés azoban olyan versenypiaci viszonyok között zajlott, ahol a termelőeszközöket birtokló tőkések érdekérvényesítése erősebb volt a dolgozókénál, ezért a dolgozók béréből a tőkés nagyobb profitott tudott megtartani. A dolog másik fele, hogy maguk a munkások is, a kapott fizetésből gyakran nem fogyasztási cikkeket vásároltak, hanem részvényeket, vagy más megtakarításba tették a pénzüket.


 

Ez együtt azt eredményezte, hogy a megtermelt javak egyre nagyobb hányada ment új beruházások megvalósításába, a tőkések is erre költötték a profitjuk nagyobb részét, meg a megtakarító munkásság pénze is ide kerül. Ez pedig óhatatlanul ahoz vezetett, hogy a termelési kapacitások gyorsabb ütemben nőttek, mint a fogyasztási kapacitás, vagyis a potenciális vásárlók, a munkások reálbére. Vagy legalábbis az a része, amit el is szándékoztak költeni fogyasztási cikkekre.

Ebből a válságból okulva az USA-ban, és a világ más részein is, engedtek a már korábban is aktív baloldali mozgalmaknak, illetve többletjogokat kaphattak a szakszervezetek, így a new Deallel párhuzamosan végbement egy másik változás is, ez pedig a béreket érintette. A munkások bérét mind a közvetlen fizetéseken keresztül megemelték, másfelől pedig olyan kockázatporlasztó közösségekbe léptették be őket, mint amilyen egy nyugdíj vagy egészségpénztár, ezzel szükségtelenné téve a megtakarítások nagy részét. Ezek az változások azt eredményezték, hogy a nyugati munkások bére a gazdaság termelékenységének a növekedési ütemét követve szintén nőtt, és fennmaradt a gazdaság termelés-fogyasztási egyensúlya, megteremtődött a fizetőképes kereslet az ipar termékeire.

Ez a jövedelemnövekedés teremtette meg tehát a klasszikus fogyasztói társadalom létrejöttét, ahol az ipari munkásság elfogyasztja az általa megtermelt javakat, és még jut némi átcsoportosítható forrás a beruházásokra is, illetve az állam egyéb természetű kiadásaira, pl háborúkra.

 

Ez a társadalmi rend nagyszerűen működött a 2. vh befejezésétől kezdve egészen a 70-80as évekig. Ekkor mutatkoztak az első repedések a falban. A repedés akkor abban mutatkozott meg, hogy a baloldali mozgalmak a korábbi engedményeknek köszönhetően megerősödtek, és egyre dominánsabb, meghatározóbb részét kezdték adni a nyugati szféra politikai elitjének. Ez a befolyás alapvetően az állam súlyának a növekedését eredményezte, párhuzamosan az állami újraelosztás és az adók növekedésével.

 

Mindezen faktorok együttesen a nyugati szféra versenyképességét aláásták. A 80as évek válságai az Egyesült Államokban megtépázták a korábbi ipari-fogyasztói társadalom működőképességét, és fokozatosan egy szerkezetváltás ment végbe, amely a régi nehézipar lebomlásával járt együtt. A válságból való kilábalás útja ezen társadalmak számára rendre a posztindusztriális modell lett, amelyben az ipar súlya csökken, a helyét pedig a szolgáltatások veszik át, amely jellemzően nem szállítható, nem igényel import nyersanyagokat és energiahordozókat olyan nagy mértékben. Az új gazdaság tehát a szolgáltató szektorokon belül a kereskedelem, az informatika, a banki szolgáltatások, és az egyéb kényelmi szolgáltatások felé ment, éttermek, kávézók nyíltak, divat lett mindenre stúdiókat nyitni, akár még tenyérjóslásra is.

 

Ennek a szerkezetváltásnak a másik oldala a 3. világban zajlott le. Ugyanebben az időszakban elkezdődött egy felzárkózási folyamat a világgazdaság többi részén, elsősorban Ázsiában a kistigrisek, Japán felemelkedése, majd ezeket követően, már a 90es évektől a nagyok is beindultak: Kína és India.

 

 

Ezekben az országokban nem ment végbe az a fajta baloldali fordulat, ami nyugaton végbement a 29-es válság után. Ebbe beleértendő Kína is, mert az ő államformájuk ugyan névleg kommunista, de az európai típusú szociális rendszernek ott nyoma sincs, az emberek kezdettől fogva nagyon alacsony bérért dolgoztak. A felzárkózási folyamat szerves része volt ezen országok részéről a felismerés, hogy a működőtőke – és ezzel a technológiai ipari bázis- számára rendkívül fontos faktor a biztonság. A biztonság, elsősorban a jogbiztonság, másodsorban a befektetések fizikai biztonsága meghatározó versenyképességi faktor, mert hiába olcsó egy országban termeltetni, ha ez a termelés azzal a kockázattal párosul, hogy bármikor államosíthatják a prosperáló üzemeket.

 

Ez a két faktor együtt, a biztonság fokozódása, és a bérek a nyugatitól eltérően egy alacsony érdekérvényesítésnek megfelelő nagyon alacsony szintje ezeket a feltörekvő országokat sokkal versenyképesebbé tette gyakorlatilag minden téren mint a gazdag nyugati országokat. Ez alól talán egyedül a kutatás fejlesztés területe volt kivétel, ahol a nyugat megőrizhette elsőségét.

 

A keleti szféra gazdaságai, a számukra nyilvánvalóan sikeres exportorientált gazdaságpolitikára berendezkedve aktív valutamanipulációkba kezdtek. Ennek a célja a valuta alulértékeltségének az előállítása, illetve annak fenntartása volt, hogy az ő termékeik mindig versenyképesebbek legyenek a célországok piacán.

 

Ez a versenyképességbeli eltolódás azt eredményezte, hogy a nyugaton üzemelő árutermelő vállalkozások egy folyamatosan erősödő keleti árudömpinggel találták szembe magukat. Ez egyre jobban motiválta őket arra, hogy maguk is outsourcolják a termelésüket keletre, valamelyik ázsiai országba, mert a termelés költségei még az utaztatással együtt is sokkal olcsóbb volt, mint a helyi, szakszervezetek által magasra emelt bérek miatti magas költség.

 

Ez az outsourcolás természetesen azt kellett volna jelentse, hogy nyugaton fokozatosan óriási munkanélküliség bontakozik ki. Ez korlátozza a nyugati keresletet, és így csökken az árrés a keleti termelés költségei, és a nyugati termelésé között. A szállítási költséget se felejtsük el, ami a távoli termeltetésre még rárakódik, ennyivel olcsóbbnak kell lennie az onnan érkező árunak.

 

Ez viszont nemigen valósult meg. A kialakuló recessziós állapotokra az egyes államok jegybankjai rendre kamatcsökkentésekkel, vagy más hitelezést, fogyasztást gerjesztő lépésekkel reagáltak, ezekkel két céljuk volt. Egyfelől hogy csökkentsék a honi valutájuk árfolyamát, és ezzel a manipulációval javítsák a versenyképességüket, másfelől pedig hogy felpörgessék a recesszióba tartó gazdaságot, a fogyasztáson keresztül.

 

 

A fogyasztás, ha nem termelődik hozzá árufedezet, elvileg pusztán adósságot generál, gdp-t, tehát jövedelmet nem. Ez a helyzet hosszú távon, de nem rövid távon. Rövid távon az olcsó import, és a belső magasabb árszint árrését kihasználó kereskedők jelentős profitra tesznek szert. Ez része a gdp-nek, és ebből ők bért fizetnek az alkalmazottaiknak. Az alkalmazottak pedig a bérükből vásárolhatnak - olcsó import termékeket. Ahhoz hogy ez a posztposzt-indusztriális modell működjön, és önfenntartóvá váljon mindössze az kellett, hogy az alkalmazottak felvegyenek annyi hitelt, amennyiért a beáramló olcsó importot ki lehet fizetni. Legyen erről egy példa:

 

A kiinduló állapotban az ország egyetlen terméke a zokni. Egy darab zokni gyártási költsége helyben 200 arany. A boltban ezt 300 aranyért lehet megvenni.

Ekkor a termelő szféra gdp-je 200 arany, az értékesítőé 100. Megjelenik az olcsó import, ami esetünkben 100 aranyért kapható olcsó zoknit jelent. Ekkor a zoknigyár tönkremegy, mert nem képes a 100 aranyért kapható zoknival versenyezni, tehát csak a boltok maradnak. Az eredeti 300 aranyos zokniár megmaradása esetén a boltok profitja így 200 aranyra nő, 100 aranyat kölcsön kell valakitől kérni, és a dolog működik. Eddig a gdp esett 100 arannyal. De ha a zokni ára lecsökken 250 aranyra, a boltok profitja 150 aranyra, viszont ebből a zokniból már 2x annyit el tudnak adni, akkor az ország gdp-je újra 300 arany. Csak ennek a fenntartásához kell 200 arany hitel minden évben.

 

 

forrásköltség

Bolti ár

Gdp

 

hitel

Helyben gyártott:

200

300

300

0

 

Import:

100

300

200

100

 

Import 2

100

250x2

500-200 = 300

200

 

 

A kérdés már csak az, hogy honnan van a 200 arany hitel? Hát attól, aki a zoknit eladta. Neki van pénze. Merthogy, ezek a keleti gazdaságok, mint korábban jeleztem, az export árelőnyük fenntartása érdekében manipulálták az árfolyamaikat. A japán jegybank például zérókamat politikát folytat legalábbis az elmúlt 10 évben, a kínai jüan nem konvertibilis, az átváltási árfolyamot a kínai kormány állapítja meg, a dollárhoz kötve, és természetesen súlyosan alulértékelve. A kínai valutamanipuláció eredménye az, hogy a kínai pénzügyi hatóságok számláin rengeteg dollár jelenik meg, amit kénytelen a kötött árfolyamon megvásárolni, hogy ne mozduljon el felfelé az árfolyamuk. Ezzel a dollárheggyel (kb 2000 mrd dolláros valutatartalékuk van) valamit kezdeniük kellett, amit jobbára amerikai intézményi kötvényekbe (Fannie Mae, Freddie Mac) fektettek, illetve amerikai államkötvényebe. Ezt a majdnem ingyenes pénzt tehát az amerikai pénzügyi közvetítő rendszer némi felárral közvetíthette a polgárainak fogyasztásra, illetve a svájci frank közvetítésével Kelet-Európába.

 

 

A japán jegybank gazdaságösztönző lépései, vagyis a kamatcsökkentések pedig a konvertibilis jen piacán képeztek irdatlan mennyiségű és nagyon olcsó likviditást. Ezek a valuták váltak aztán úgynevezett carry trade ügyletek forrás valutáivá, elsősorban a jen, de a dollár és a svájci frank is. Minden esetben a keleti árutermelők megtakarításait csatornázták át a nyugati fogyasztókhoz. Illetve bizonyos fokig az olajtermelők el nem költött petrodollárjait.

 

A fenti folyamat eredője egy konstans szerkezetváltás lett a nyugati szférában, ami az árutermelő, a keleti cikkekkel direkt versenyben álló szektorok pusztulását vonta maga után. Ezzel párhuzamosan keleten hihetetlen tempóban nőtt az árutermelő ipar, és kisebb mértékben az ott is emelkedő bérekre alapozódó szolgáltató szektor. A nyugat pedig egy nyilvánvalóan fenntarthatatlan eladósodási spirálba kezdett. Ez megvalósult mind az államháztartások adósságának a növekedésében (USA), mind a lakosság eladósodásában. Az olcsó likviditás lehetővé tette egy sor buborék kiépültét, az ingatlanpiacon, a nyersanyagok piacán, a tőzsdén, bár még ott a legkevésbé. Az így megjelenő extra fedezetet a nyugati polgárok rendre újabb hitelek felvételére használták, amit szintén elköltöttek, keletről importált cikkekre.

 

Ez a folyamat fenntarthatatlan volt, ezért a válság kirobbanása a legkevésbé sem volt meglepő. Az elkölthető hitelkeret nyilvánvalóan véges, amit a növekvő gazdaság egyre nagyobb ütemben emészt fel. Természetesen nem a teljes nyugati szférabeli gazdaság alakult át ilyenné, ez a meglévő teljes gazdaság szerkezetéből a kisebb részt írja le. Legalábbis remélem hogy így van, és a becslés, miszerint a gdp kb. 20-25%a működhet így, reális lehet.

 

Visszatérve a címadó kérdéshez, mi a jobb? Termelni, ahogy a kelet teszi, majd lényegében fizetség nélkül szállítani, és abban bízni hogy az épp tönkremenő, és eladósodó partnerünk fog-e, vagy tud-e majd fizetni valamivel. Vagy eladósodni, és várni a véget. A kiút a szituációból nyilvánvalóan az, ha a nyugati szféra megpróbálja a versenyképességi hátrányt valahogy betömni. Ez lehet akár vámok kivetése is, a szabadkereskedelem vége. Vagy infláció,és azon keresztül egy jelentős bércsökkentés végrehajtása. Esetleg bár ez a legkevésbé elfogadható: bércsökkentés infláció nélkül. Akármelyik úton megyünk is végig, a keletről importált termékek, és azok fogyasztása nem fenntartható a helyettesítésükhoz meg sokkal többet kell itt termelni, nyugaton. Ha vámokkal zárjuk ki az onnan érkező árukat, akkor az életszinvonal visszaesése az árak emelkedésében jelenik meg, mert ugyanaz ideát csak drágábban termelhető.

 

5 komment

Az Infláció, A Forint, és a Jegybank

2008/12/06. - írta: ardywal

A forint

 
 Ez a sztori nem a forint létrejöttéről szól, arról már biztosan van pár írás, ez most arról próbál szólni, hogyan alakult ki a mostani kényes szituáció, amit tömören és szépítés nélkül úgy fogalmazhatunk meg, hogy Magyarországot egy hajszál választja el a valutaválságtól, ami valószínűleg jövőre be is fog következni.
 A történet valamikor 2000-2001 körül kezdődik, amikor Magyarország elhatározta, hogy csatlakozik az Európai Únióhoz. Ez a döntés merőben politikai döntés volt, a rendszerváltás ha úgy tetszik befejező aktusa, amely visszavonhatatlanul deklarálta Magyarország európai inegrációs politikai pályáját. Ennek a döntésnek a szerves része volt, az Euró bevezetésének a felvállalása is. Ez mint Eu tag többé kevésbbé kötelező, olyan országok tudtak a dolog alól kibújni, mint Nagy Britannia, a miénknél összemérhetetlenül nagyobb külpolitikai és gazdasági súllyal.
 
Az Eurót azonban létrejöttekor nem a kelet európai gazdaságokra szabták. Az Euró bevezetéséhez tartozó maastrichti kritáriumok olyan makorgazdasági előírásokat tartalmaztak, amelyek elsősorban a fejlett, nyugat európai, kapitalista-szociáldemokrata berendezkedés adottságait vették figyelembe, különös tekintettel az ottan egy főre eső gdp, illetve ennek elvárható növekedési ütemét tekintve. A maastrichti kritériumok közül mind a gdp arányos államháztartási hiány, mind az infláció mértéke olyan korlát, ami egy felzárkózó, gyors növekedésben érdekelt kelet európai ország számára komoly korlát.
Ezek közül számunkra most az infláció ami igazán érdekes. Azzal a politikai döntéssel hogy be kell vezetnünk az eurót (terv szerint 2006ban) az akori kormány változtatni kényszerült a korábbi monetáris politikáján. A kérdéses döntést megelőzően Magyarország egy exportorientált növekedési pályán volt, amit a(z egyébként befejezetlen) Bokros csomag részeként egy csúszó leértékelés, és kötött árfolyam jellemezte. Ez konyhanyelven azt jelentette, hogy a forint árfolyamát a főbb valutákhoz képest az inflációt követő ütemben értékelték le. Ez a valutából származó két versenyképességet befolyásoló változás kiegyenlíthette egymást, mivel a belső inflációból fakadó forintban denominált árak emelkedését a forint más devizákhoz mért keresztárfolyamának a csökkenése kompenzálhatta. Így tehát a két változás eredőjeként a magyar gazdaság versenyképessége nem változott. Nem történt reálfelértékelődés.


 

A 2001-es döntés, és az ezt követő monetáris politika ezt megváltoztatta. A jegybank számára az új törvény az Inflációs Célkövetés stratégiáját írta elő, és a jegybank elsődleges céljává az árstabilitás elérését tette. Az árstabilitást 3%os fogyasztói kosáron értelmezett inflációban állapították meg. Illetve ez egy sáv, aminek a valamilyen sugarú környezetében kell az inflácót a jegybanknak tartania. Erről a részletek itt találhatóak: jegybanktörvény Illetve maga az Infl. célk.
 
Az új berendezkedésben a jegybank elsődleges célja tehát az infláció csökkentése - tulajdonképpen bármi áron. Ahoz hogy az inflációs célkitűzés, mint politika műköjön elsősorban azt kell elérni, hogy a gazdasági szereplők elhiggyék, hogy a jegybank kellően elkötelezett az alacsony infláció mellett. Vagyis épp azt, hogy bármi áron, de alacsony inflációt fog csinálni. Valahogy. Merthogy az elmélet nem tért ki arra, hogy hogyan is kéne kierőszakolni az alacsony inflációt, azon túl, hogy ezt mindenkivel el kell hitetni. Ez a politika bizonyos értelmeben működött is, mert a 2001-es 10%ot meghaladó inflációs szintről sikerült lecsökkentenie a az infláció ütemét a céljára, tehát körülbelül 3%-ra. Ezzel azonban sajnos nem nyertük meg a csatát, mert ezzel a lépéssel felborult a csúszó leértékelés alatt működő, a forintáfolyamnak a versenysemlegességét garantáló egyensúly. Azzal, hogy a monetáris politika "minden áron" inflációt csökkent, és ennek érdekében kamat emel, óhatatlanul megváltoztatja a forint árfolyamát, miközben az infláció még nem csökkent le az ennek megfelelő szintre. Majd fog persze, ha a dolog megvalósul, és attól kezdve elvileg újra egyensúlyi állapot van. A gyakorlatban viszont más történt.
 
Árfolyamcsatorna
 
Ami történt, az a világgazdaság tőlünk független eseménye, ami addig nem látott likviditásbőséget termelt ki. Erről majd egy másik posztban szeretnék írni, de itt most a lényeg az, hogy a kelet ázsiai, exportorientált gazdaságok igyekeztek a saját árfolyamukat mesterségesen a lehető legalacsonyabbra vinni. Ez nagyon alcsony kamatokat jelentett, a japán jegybank az utóbbi 10 évben a zéró, vagy majdnem zéró kamat politikáját követte, vagyis ott a jegybanki alapkamat az itt ismerősen csengő 8-10%ok helyett 1%, 0.5%, vagy most például 0.3% lett. A kínai kormány az elmúlt 10 évben végbement hatalmas fejlődés mellett irtózatos nagyságú dollártartalékokat halmozott fel, szintén a saját árfolyammanipulációinak a melléktermékeként, ezekre tulajdonképpen nem volt szüksége, ezért nevetségesen alacsony kamatok mellett fektették be amerikai pénzügyi intézményekbe. (pl Fannie Mae, Fredie Mac).


 

 Ez a likviditásbőség a magyar monetáris politika megváltozásával majdnem egy időben alakult ki, és azt eredményezte, hogy a magyar forint és a világban megjelenő carry trade - alacsony kamatozású valuták - között óriási kamatrés alakult ki. Ez pl, a jen és a forint között folyamatosan 7-8%os biztos kamatfelárat jelentett. A dollárkamatok a Fed akkori kamatpolitikájának megfelelően szintén nagyon alacsonyra süllyedtek, ezzel próbálták odaát felpörgetni a 9/11 illetve a dotcomlufi miatt recesszióba süllyedt amerikai gazdaságot. Ezek a pénzek utat találtak a magyar piacra, aminek sem a monetáris hatóságok, sem más pénzügyi felügyeletek nem állták útját. A devizahitelezés rohamos terjedése azt eredményezte, hogy a jegybank kamatemelései a hagyományos érvényesülési csatornán, a kamatcsatornán hatástalanná váltak. A gazdasági szereplők a jegybank és a kormány által megdrágított forinthitelek helyett egyszerűen devizában vették fel a hiteleket, és ez a hitelezés, majd abból végrehajtott fogyasztás megemelte a magyar gdp-t, vagy legalábbis elkente azokat a jeleket, amiből következtetni lehetett volna arra, hogy ezzel a "növekedési" modellel komoly bajok vannak.
A tankönyvi példák szerint a kamatcsatorna hatásmechanizmusa az volna, hogy a megemelt kamatok segítségével a fogyasztók csak nehezebben jutnak elkölthető pénzhez, így egyfelől a fogyasztók visszafogják a kiadásaikat, másfelől a magasabb kamat megtakarításra ösztönöz. Ezek együttesen csökkentik a lakosság összkeresletét, lassítják a gazsdaság növekedését, ugyanakkor a termelőket arra kényszeríti, hogy az áraikat nem, vagy csak lassabb ütemben emeljék. A devizahitelek megjelenése ezt a mechanizmust tönkretette, mert a fogyasztók továbbra is hozzáférhettek olcsó hitelekhez, ehez csak a devizahitellel együttjáró kockázatot kellett felvállalni. Ezt viszont a szereplők többsége eleve fel sem ismerte, ha igen, alulbecsülték. Ráadásul számíthattak arra, hogy akár a jegybank megmenti a forintot, akár őket külön az állam.
A kamatcsatorna hatástalansága miatt a jegybank más utat volt kénytelen találni az infláció megfékezéséhez, ez lett az árfolyamcsatorna.
Az árfolyamcsatorna merőben másképp működik mint a kamatcsatorna, még ha az azokat manipuláló eszköz ugyanaz is. Az árfolyamcsatorna alapja az, hogy a felértékelődő valuta fokozott verseny alá helyezi a honi termelőket. Azok a vállalkozások, amelyek a honi valutában, tehát forintban szenvedik el a kiadásaikat, viszont devizában értékesítenek, tehát az exportőrök, egy romló külső versenyképeségi helyzetben találják magukat, amiben kénytelenek a devizából nézve egyre drágább, forintban elszámolt áraikat csökkenteni. Ugyanez a sorsa a belföldre termelő, de import termékekkel versenyző többi árutermelő szektornak, és a túrizmusnak is. Mindezek arra késztetik a gazdasági szereplőket, hogy fogják vissza az áraik növekedését, és így hathatósan csökkenhet az infláció. Mármint a forintban mért infláció.
 
A jegybank tehát, ahoz hogy a törvényben meghatározott célját elérje, érdekeltté vált a forinterősödésben. Ennek a része volt az árfolyamsáv eltörlése is, mert ennek megléte akadályozta a jegybankot abban, hogy erősebb forintárfolyamot alakítson ki.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Reál effektív árfolyamok, zloty, korona, forint
innen származik a szerző utólagos engedelmével
 
Az árfolyamcsatornának azonban van egy másik ága is, mégpedig az import. A valuta felértékelődésével az import egyre nyereségesebb üzletté válik. Miközben a honi árutermelő szektor lelassul, vagy teljesen megáll, az import termékek értékesítését végző szektor, a kereskedelem felvirágzik. Az aggregált makrogazdasági mutatókon adott esetben semmilyen változás nem látszik, még a növekedési dinamika is megmarad, csakhogy közben a gazdság egy végzetes szerkezetátalakuláson megy keresztül, mert csökken az árutermelő szektorok súlya, és ehez képest megnő az értékesítésé. Mind magukat a termékeket értékesítő szolgáltatások szektora, mind pedig a hitelt folyósítóé.
A folyamatot tetézi, hogy a hitelekkel beáramló deviza a beáramlás ütemének megfelelően piaci intervencióként viselkedik, folyamatos felhajtóerőként magasabban tartja a forint árfolyamát, amely igy a biztonság illúzióját kelti, holott az árfolyamból egy meghatározható rész valójában spekuláció, és a devizabeáramlás következménye. Amint ez a devizabeáramlás megszűnik, a felhajtóerő is vele együtt. Ezzel együtt a forint árfolyamának a fenntartása, miután azt a reálgazdasági fundamentumok nem indokolják, sőt, a reálgazdaság visszaszorulása ezeket a fundamentumoket érdemben csökkenti, a jegybanktól, illetve az államkötvnyektől folyamatosan, a piachoz képest egy tetemes kamatfelárat követel meg. Ezzel a kamatfelárral biztosítható csak a forint árfolyamának a felértékeltsége, amire a szerkezetváltást követően már nem csak a monetáris politika alapoz, hanem a gdp meghatározó szegmensei is: a bankok,a devizahitelesek, és a kereskedők. Mindhárom szektor, a devizahitelezés bezáródása, akár a forintárfolyam jelentős csökkenése esetén nagyon nehéz helyzetbe kerül. A devizahitelezés azoban egy nyilvánvalóan nem fenntartható folyamat, miközben a lakosság nettó megtakarítóból átmegy adósba, az állam végig adós pozícióban van, az elkölthető tartalékok, és zálogba adható ingatlanok, azok értéke, meg a jövőbeli fizetések alkotta hitelkeret véges, és előbb utóbb elfogyik.
 
2008, a válság
 
És ezzel elérkeztünk 2008 őszéig. 2008 nyarán, a világgazdaság, ami egyébként a magyarhoz sokban hasonló pályát fut be, anomáliák sorát produkálja. A többi nyugati ország, elsősorban az USA hasonló hitelkeret kimerülése egyre gyorsuló válságot eredményez. Először az ingatlanszektorbeli lufi durran el, majd a válság átterjed a bankszektorra, a nyár folyamán, spekulatív okokból rekordmagasra emelkedő olaj ára is kidurran, amelyek aztán együtt a Lehman Brothers csődjét, egy tucat másik intézmény mentőöv-szerű felvásárlását eredményezi, és a bankközi hitelezés lefagyását. A bankok vezetői hirtelen ráéredtek az addig félresöpört kockázatokra, a bedőlő adósok veszteségeket generálnak, és ezzel bezárul az olcsó hitelek korszaka.
 
Egész pontosan a semmilyen hitelek korszaka jön el. Kb 2 vagy 3 hétig, ami minden bizonnyal pokol lehetett a magyar pénzügyi irányításnak. Mivel leáll a külső devizabeáramlás a banki bizalmi válság miatt a forint mélyrepülésbe kezd. A jegybank várható válasza erre (mert hiába deklarálják hogy nincs, mégiscsak van árfolyamcéljuk): a 3%pontos kamatemelés. A fedősztori a szokásos, amit már 2003-ban is elsütött "spekulánsok megtámadták a forintot" szöveget adták elő nagy beleéléssel, de valójában ennek a kamatemelésnek a célja nyilvánvalóan a forint árfolyamának a stabilizálása. Természetesen voltak a magyar piacon spekulánsok, azok akik ezt megelőzően a magasabb magyar, és alacsonyabb nemzetközi kamatokat arbitrálták le. Ezek a problémák hatására menekülőre fogták, a forintárfolyam esése nem a spekulánsok megérkeztének, hanem a távozásának a következménye volt.
Ezt követően, pánikszerű tárgyalások, és végül az IMF hitel tető alá hozása. Ezzel Magyarország átmenetileg kiszabadult a rövid távú, vagyis pár hónapon belüli valutaválság fenyegetésétől, a kamatemelés, és az IMF hitel együttesen az árfolyam erősödést eredményezte, legalábbis 2008. december elejéig. Még egy 0.5% os kamatcsökkentésre is nyílt lehetőség. Ezt most 2008. december 6.án írom, az elmúlt pár napban volt még egy kis esés, de az árfolyam - a svájci frankhoz viszonyítva 10%os kamatfelár árán - beállt a 262 forintos sávba.
 
A jövő
 
Ami kiszámíthatatlan. De hogy ne vádoljanak azzal, hogy mindig utólag vagyok okos, most megpróbálok jósolni. Ráadásul úgy hogy a dolog még dokumentálható is valamilyen szinten.
 
A legnagyobb problémát, és fenyegetést abban látom, hogy az eredendő bűn, a magas árfolyam képezte szerkezetváltás még mindig "velünk él". Sőt, az utóbbi időben a devizahitelezés újraindult, az emberek nem hogy kevesebb, de egyenesen több hitelt vesznek fel. Igaz hogy bankok sora jelentette be a svájci frank alapú hitelek beszüntetését, azért euró alapon még lehet hiteleket felvenni. Ennek a válságnak a "helyzeti energiája", az azt okozó egyensúlytalanság a reálgazdasági fundamentumokhoz, a magyar ipar saját termelékenységéhez és volumenéhez mérten még mindig magas forintárfolyam, az amit a jegybank a devizahitelezés dominánssá válása óta az infláció kordában tartására használ.
 
Az új egyensúlyi állapot eléréséhez vissza kellene rendeződnie a dolgoknak az eredeti szerkezethez, ahol az értékesítő szektor mérete kb megfelelt, a hozzá árukat termelő árutermelő szektorénak, így a rendszer külső import áru, és devizahitel felvétele nélkül is működőképes tudott lenni.Vagy legalábbis a megtermelt áruk elcserélésével más árukara egyensúlyban volt. Ez most nem így van, jelen pillanatban a gdp becslésem szerint 5-10%-a annak az olcsó importnak az értékesítéséből származik, amit devizahitelből veszünk. Tehát gyakorlatilag adósságot, és háztartási hulladékot gyártunk.
 
Ennek valamilyen formában egyensúlyi állapotba kell kerülnie, ami elsősorban az értékesítést végző szektorok súlyos recessziójával valósulhat meg, tehát bankoknak és bevásárlóközpontoknak,illetve sarki élelmiszerboltok garmadájának kell ehez tönkremennie.
Ha ez az egyensúlyi átalakulás, vagy válság ha úgy tetszik néhány évvel korábban zajlik le, akkor a lebomló értékesítő szektorokból felszabaduló erőforrásokat még felszívhatta volna egy exportorientált ipar, ami átvehette volna a növekedés motorját. De mivel a válság nem korábban, mondjuk 2006ban bontakozott ki, sőt tulajdonképpen az a válság amit a tévében látunk még nem az, amiről ez a poszt szól, ez most súlyosabb lesz.
 
A már meglévő exportorientált árutermelő szektorunk, a külső válságjelenségek miatt recesszióba fordult. A jövőben az értékesítő szektornak ehez az árutermelő szektorhoz kell konvergálnia, tehát ha az árutermelő szektor esésnek indul, akkor az értékesítő számára is, a stabilitást jelentő szint, ahol az ő recessziója meg tud állni lejjebb kerül.
A folyamat nem tart a végtelenségig, de az önerősítő hatás miatt a teljes gdp veszteség valószinűleg nagyobb lesz a fent említett 5 és 10% közötti esésnél, és nem is biztos hogy ez rövid időn belül lezajlik. Amennyiben a jegybank nem ismeri fel a realitásokat, és a magas forint politikájának a tarthatatlanságát, akkor egy nagyon hosszan elhúzódó keserves időszak elé nézünk, ahol a valutaválságtól rettegve nagyon magas kamatokat kell kitermelnie a magyar gazdaságnak amire nem képes, ezért előbb utóbb vagy mégiscsak valutaválság lesz, vagy évtizedekig a növekedési potenciálunkat felemészti a kamatok kifizetése, és a torz gazdasági szerkezet. De a válság valószínűbb.
 

Ha ezen a téren váltás lesz, akár a jegybanktörvény megváltoztatásával, akkor lehet hogy lezajlik egy gyorsabb és jobban kontrollálható valutaválság, ami viszont elvezet egy egészségesebb gdp szerkezet kiépüléséhez, de a fent említett rövid távú, drámai recesszió árán.

 

 

7 komment

Adózás

2008/07/17. - írta: ardywal

 

Ahogy igértem, itt lesz közélet. Ahogy az várható, ha valaki közéletről kezd blogolni, általában nem dícsérni jön. Hát én sem, kritika lesz.

Az adórendszerrel kapcsolatban sok félreértés, és tudatos megtévesztés látott már napvilágot, a megtévesztés első számú forrása természetesen a leginkább érintett szereplő, a magyar állam.

Az első kérdés amit vesézzünk ki, az az adó mértéke, amit mindannyian fizetünk. Elsősorban a munkabért terhelő, valós adóelvonás nagysága. Az újságokban, online és papíron egyaránt 38-40% körül GDP arányos értékről beszélnek. Ezen belül a munkabért terhelő adók aránya 40,5%. (http://adozona.hu/hirek/20070628_EU_adoteher_ado.aspx)

Nézzük ezzel szemben mi a valóság, amit a bőrünkön tapasztalunk. Legyen a példavállalat egy olyan végletekig leegyszerűsített cég, aminek egyetlen munkavállalója van, semmilyen egyéb költsége nincs, és profitja sincs, tehát év végén pont nullszaldósra jön ki, csak ennek a munkavállalónak a bére, és az ahoz kapcsolódó adók jelentik az egyetlen kiadást.

Legyen a bér az egyszerűség kedvéért bruttó 200,000 ezer forint. Nagyjából ennek az összegnek a nettó fizetése elegendő arra, hogy ma Magyarországon a számlák és az élelmiszer beszerzésén felül még albérletet vagy egy garzon törlesztőrészletét ki lehessen fizetni, tehát egyszóval amiből hozott, örökölt tőke nélkül már meg lehet élni.

A 200,000 forinthoz tartozó nettó bér 122,215 forint, míg a példavállalat bérköltsége ezen egy darab munkavállaló után 268,950 forint. A vállalatnak azonban amikor az általa előállított terméket, vagy szolgáltatást értékesíti, akkor a számla kibocsátásakor áfát kell a termék bruttó árán felül felszámolnia. Tehát, a munkás által előállított teljes értékre még rárakódik az áfa is, amit a vásárlónak ki kell fizetnie.

Ezzel az ő teljes bérköltsége 268,950 * 1,2 = 322,740 forintra nő.

Amikor a cég egyetlen munkavállalója a jól megérdemelt nettó fizetését, vagyis 122,215-ot elkölti, ebből neki újfent Áfa fizetési kötelezettsége keletkezik. Ez azt jelenti, hogy a fizetésének az 100 %/120% = 83,3%át költi csak arra a termékre, amit majd ténylegesen el fog fogyasztani. A többi, 17.7% az államot gazdagítja.  A szuper-nettó tehát 101,805 forint.

Ezen összeg viszont, értelemszerűen a része annak az áfának, amit munkavállalónk munkája után a vállalat már befizetett, tehát nem számoljuk fel az áfa összegét kétszeresen. A valós munkabér adóterhelés kiszámításához a szuper-szuper bruttót (a vásárló szemszögéből megjelenő teljes bérköltséget) kell arányítani a szuper-nettó bérhez, vagyis ahoz a pénzhez, amit a munkavállaló majd ténylegesen termékekre költhet, és elfogyaszthat.

Ez az arány 101.805 / 322,740 = 31,5%. Ennyi marad a munkavállalónál, a többi, vagyis 68,5% az államé.

 Ebben természetesen akad némi csalás. A befizetett adóért cserébe kapunk egy minősíthetetlenül alacsony szinvonalú egészségügyi ellátást, amit nekem szerecsére nem kell túl sűrűn igénybe vennem. Kapunk még - remélhetőleg - nyugdíjat is. Ez utóbbi viszont erősen kérdéses. Én most vagyok 32 éves, legalább 33 évig még a munka világát fogom boldogítani, utánna várhatok nyugdíjat. Teljesen valószinűtlennek tartom, hogy 33 év múlva Magyarország olyan állapotban lesz, hogy képes, vagy hajlandó lesz nekem nyugdíjat fizetni, legalábbis a mostani befizetésekhez mérhető vásárlóértékkel. De erről majd egy másik postban. Azt is hozzá kell tenni, hogy természetesen a nettó fizetés nem minden forintja adózik (szerencsére) 20%os áfával, hanem kevesebb, akár kevesebb is mint a fele. Ennek ellenére az állam, adózással kapcsolatos elképzelései leolvashatóak már ebből is.

 

 

4 komment

Üdvözlet

2008/07/17. - írta: ardywal

Sziasztok!

 Régóta fontolgatom, hogy az engem jobban érdeklő témákról, különösen azokról, amelyek igazából mindannyiunkat érintenek, az összegyűlt gondolataimat leírjam, megosszam. Amiért ezt a blogot létrehoztam, az elsősorban a közéletet és ehez szorosan kapcsolódóan, a világunk energia és környezeti problémáit próbálja bemutatni egy új nézőpontból, ami eddig egészen biztosan nem kapott nyilvánosságot. A kettő közötti kapcsolat némely témákban nyilvánvaló, de talán mégis jobb lett volna ezeket szétválasztani, tehát erre később még sor kerülhet.

Remélem szórakoztató, vagy elgondolkodtató lesz. A jövőben, amennyiben lesznek arra jelentkezők szivesen veszem más szerzők megjelenését is. És természetesen szivesen veszem ha építő jellegű kritikák érnek. Ha nem építő jellegű kritikák jönnek, annak ugyan nem fogok örülni, de tudomásul veszem, és igyekszem felmérni ami abból tanulható.

Ardywal

 

 

Címkék: bemutatkozó
1 komment
süti beállítások módosítása